„Nehéz magammal lennem” – Egy terápiára járó lány naplófeljegyzése 2. rész

Ahogy múlt héten említettük, Lilla minden héten naplófeljegyzések formájában fog beszámolni lelki utazásának folyamatáról. Terápianépszerűsítő cikksorozatának 2. részében ezúttal szó lesz a hét ajtós keleti mondásról és arról, hogy néha mennyire nehéz önmagunkkal lennünk. A tanulságos belső utazás első részét itt olvashatjátok, most viszont helyezzétek magatokat kényelembe, mert következik a folytatás!

A második ülés

Eltelt egy hét. Valami mégis más, mint a múlthéten. Reggel óta csak mosolygok, pedig nincs különösebb okom rá. Még az is eszembe jut, hogy biztos a kávé az oka. Nemigen tudok nyugton maradni; amikor ránézek a naptáramra, látom, Judithoz kell mennem.

Indulás előtt visszanézek a konyhapult irányába, ellenőrzöm, hogy megvan-e minden. Aztán becsukom az ajtót, kilépek az utcára. Lassan ballagok, üresnek érzem magam, a tömeg pedig hömpölyög, mindenki siet. Én a megtestesült lassúság vagyok.

Likó Marci üvölt a fülembe, percenként az órámra pillantok. Görcsölni kezd a gyomrom, ahogy közeledem Judit kapuja felé. Aztán megérkezem. A csengetés most is nehézkes, de közel sem annyira, mint a múlt héten. Hirtelen, a semmiből olyan érzés kerít hatalmába, mintha már ezer éve tartanának az üléseink.

Még egy kicsit hezitálok, toporgok az előszobában, aztán a puha kanapéra huppanok. Az ölembe veszem a mellettem lévő szürkés párnát, szorosan ölelem.

Judit kedvesen néz, szerintem örül, hogy itt vagyok.

Beszélek, beszélek.

Higgadtságot és nyugalmat érzek, ami néha összezavar. Lehet, hogy kiabálnom kellene? Vagy sírnom?

Nem telik bele sok idő, dühös leszek magamra. Felemelem a hangom és vádolni kezdem magam. Olyan érzés kerít hatalmába, hogy én ezt nem tehetem meg. Hogy ha eddig hallgattam, akkor most is azt kellene. Az jár a fejemben, hogy nincs jogom ezt tenni. Nincs jogom itt lenni. Mert én nem akarok ártani senkinek sem.

Majdnem sírni kezdek, de azt azért mégsem engedem meg magamnak. Mocorgok, fel is állok, de nem tudom otthagyni. Azt érzem, hogy nem akarok eljönni tőle. Hogy ez az én nagy pillanatom. Hogy annyi év hallgatás után kimondhatom.

Újra visszatér a nyugodtság és a megkönnyebbülés.

„Nem akarok eljönni innét”-et érzek.

„Itt végre figyelnek rám”-ot érzek.

Judit velem szemben ül, csak figyel. Nem szól. Mintha néma volna. Azt hiszem, örülök ennek. Rámosolygok. Veszek egy nagy levegőt, beszélni szeretnék, de nem jön ki hang a torkomon.

Pont úgy, mint gyerekkoromban.

Judit türelmesen ül, várja, hogy szóljak. Várja, hogy beszéljek és beszéljek, de nem megy. Inkább az órát nézem, amikor megszólal. Próbálja oldani a bennem lévő feszültséget. Biztosan látja, hogy nem könnyű beszélnem, ahogyan azt is, hogy még nem akarom elengedni magam.

Azt mondja, hogy tudja ő, a nyitás milyen nehéz. Bólogatok és gyűrögetem a párna sarkát. Aztán kérdezgetni kezd, hogy vagyok, milyen volt a hetem. Én meg csak feszengve ülök, és fogalmam sincs, mit mondhatnék. Arra a kérdésére még csak-csak válaszolok, hogy hol lakom és mivel foglalkozom, de amint érzékenyebb témát érint, bezárok.

Megkönnyebbülve veszem észre, hogy lejárt az időnk. Nehézkesen indulok az ajtó felé, tudom, hogy a kinti oldal visszazökkent a valóságba. A Budapest Park jelmondata jut eszembe: “Hagyd kint a valóságot!”. Ez majdnem igaz rám. Itt hagyom nála, a négy fal között. Az igazi énemet. A csendemet, a múltamat.

Az ajtón kilépve a hideg falnak támaszkodom. Aztán a táskámban matatok, a telefonomat keresem és azon gondolkozom, hogy kit hívhatnék fel. Mert valakit nagyon felhívnék. Csak fogalmam sincs, kit. Szorongatom a készüléket, de csak meredek magam elé.

Érzem, hogy annyi idő után végre vége lehet a hallgatásnak, de ez megrémiszt.

Haragszom magamra.

Könnyebb a munkába temetkezni és várni, hogy helyettem oldják meg az életemet. Mert úgy érzem, nehéz magammal lennem. Nemhogy egy órán át, egy percig is.

A harmadik ülés

Ugyanolyan kánikula van, mint egy héttel ezelőtt. Indulásra készen állok a piros szoknyámban a bejárati ablak előtt. Arra gondolok, hogy hosszú hét volt a múlt heti.

Volt időm azon is elmélkedni, hogy miért menjek ismét Judithoz.

A második ülésünk nem volt annyira csapnivaló, mint az első, de nem nagyon tudom elképzelni, hogy hogyan fogok tudni megbízni benne. Bár rámosolyogtam. Talán ez jelent valamit.

Erőt veszek magamon, elindulok. Fél óra múlva benyomom a kapucsengő gombját, a kedves invitálásra elindulok befelé.

A kanapéra ülök, ölembe veszem a párnát.

Nehéz ülés.

Akaratlanul is kijön belőlem némi feszültség és düh.

A sírást most sem engedem meg magamnak. Beszélünk a jelenről és a múltról is egyaránt. Inkább múltról. Egy pillanatra megijedek saját magamtól és falat húzok. Talán Juditra is dühös vagyok.

Az agyamra megy. Feleslegesnek érzem sok kérdését. Már majdhogynem azt tudakolja, hogy mi a kedvenc színem meg a kedvenc ételem, és hogy mit csinálok szabadidőmben. Mondjuk, arra biztos azt mondtam volna, hogy őhozzá jövök. Nem értem magamat. Hogy mit keresek nála. Ebben a barátságos kis szobában, ami olyan harmonikusan van berendezve, hogy már akkor megnyugszom, amikor beteszem a lábam. Ugye, mennyi kettős érzés?

De valamiért mégis ellenállok. Akarom, hogy dolgozzon meg a bizalmamért. Igen, semmi mást nem akarok, csak kideríteni a hallgatásommal, hogy méltó-e a bizalmamra.

És csak mondja és mondja, kérdez és kérdez.

Én meg csak szorongatom a párnát, néha fogalmam sincs, mit mondjak. Olyan ürességet érzek, mint múlt héten. Válaszolnék is meg nem is.

Judit a kávéját kevergeti. Még kérdezi is, hogy nem zavar-e, de válasz helyett csak megrázom a fejem. Kedvesen érdeklődik, hogy emlékszem-e, mit mondott még a múlt héten arról, hogy az érzékeny témáknál bezárok. Emlékeztem, persze, és ezt is legszívesebben csak tereltem volna. Elmondta, hogy tudja ő, hogy mennyire nem könnyű beszélni. Megérti, hogy kellő időben bezárom a magam ajtajait. De ő azért van, hogy együtt kinyissuk őket.

De én soha nem voltam ennyit magammal.

Most meg hétről hétre azon kapom magam, hogy hatvan percet magamról kell beszélnem. Azt sem tudom, mit mondhatnék, azt sem tudom, ki vagyok.

Sokak szerint ilyen meg olyan vagyok, de azt sosem mondták el, hogy ez mit jelent. Ilyen meg olyan.

És most itt ülök, Judit meg rólam kérdez, dühös vagyok, ingerült és haragszom is, elmennék innét, de mégsem teszem. Pedig nyitva az ajtó, megtehetném.

A gombóc már akkora a torkomban, hogy nem tudok megszólalni tőle. Ülök és szorítom a lábaimat, majd a hét ajtós keleti mondást hozza szóba.

Elkezdi mondani, hogy a hét ajtóból az első az, ami mindenki előtt nyitva áll, a hetedik pedig zárva. Néha még magunk előtt is, ezt azért hozzáteszi.

Szerintem rám gondol.

Hogy a hetedik ajtót magam előtt is zárva tartom.

Azt persze már nem teszi hozzá, hogy valamiért idejöttem.

De ki akarom végre nyitni azt az ajtót. Vele. Együtt. Közösen.

További cikkek: