Mert nektek köszönhetem, hogy tudok miről írni

Emlékszem milyen volt reményvesztettnek lenni. Arra, milyen ha az ember élete darabokban van, és igazából tehet is róla, meg nem is.

16 éves lehettem, másodikos a középiskolában. Nyugodt és békés gyerekkort tudhattam addig magam mögött. Voltak szülők, akik szeretnek, testvérek, akik óvnak, barátok, akik mindig támogatnak. Nem számoltam azzal, hogy ez egyik napról a másikra hullhat romjaiba és a már megszokott, gördülékenyen haladó életem rögös és kiszámíthatatlan lesz. Kapálózva fulladoztam a gondok tengerében. A szüleim közölték, hogy elválnak (16 év házasság után, egy másik nő miatt), a kutyám, aki kisgyerekkorom óta velem volt, haldokolt, az első szerelmem elhagyott, és vele együtt a “barátaim” is.

Problémák és orvoslásuk

Kevés emberre számíthattam…szinte csak magamra. Kiközösítettek, csúfoltak, szekáltak, bántottak lelkileg. Ők persze ezt csak gyerekes csínynek fogták fel, de én akkoriban nem így éreztem. Félévkor felvettem a kapcsolatot egy másik iskolával, gondoltam könnyebb elmenekülni, mint megbirkózni a gondokkal. Teljesen jól haladt ez a művelet, előkészítették a helyem a németes csoportban, találkozhattam az új osztályommal és az osztályfőnökkel. Anyukám nem tudta, mennyire nem érzem jól magam, abban az iskolában, ahol a testvérem is érettségizett. Az osztályfőnököm meglepetten kapta a hírt, miszerint többé nem akarok oda járni, hiszen tőle kellett kikérnem a bizonyítványomat. Értetlenül állt a helyzet előtt, de nem tudott mit tenni. Az én életem és döntésem. A problémáimra az lett a megoldás, hogy nem mentem egy hétig iskolába. Jó volt így, legalább otthon sírhattam egymagam. Egy percig nem érdekelt a jövőm.

A visszatérés

Villám tempóban telt le az egy hét, és én hétfőn nem mentem iskolába. Anya felháborodottan fogadta a dolgot. Elmondta, hogy ha nem megyek be, akkor ő megy be, beszél az osztályfőnökömmel, mert ezt nem hagyja annyiban. Amilyen gyorsan tudtam összekaptam magam, így még beértem a második órára, ami német volt. Dolgozatot írtunk. A felénél, vagy a háromnegyedénél nyithatott be az osztályfőnököm. Kedvesen megkért, hogy távozzak, amint kész vagyok. Könnyezve hagytam el a csoportot. A szódolgozatból tudtam nagyjából három szót, de nem akartam bent maradni. Hangos kiabálás hallatszott  ki a teremből, amit néhány perc múlva a csengő zavart meg. Sírtam, próbáltam eltakarni ezt. Kijött a tanár úr és bíztatóan rám mosolygott. Ekkor tudtam meg, hogy anyukám bejött és beszélt vele.

Haragudtam, forrongtam, ideges voltam, rossz ötletnek tartottam édesanyám bevonását. Gyorsan teltek a hetek. Egy percre sem volt könnyebb a helyzet. Cikiztek, sértegettek, de már nem úgy, mint eddig. Majd elültem a régi helyemről és kaptam egy új padtársat. Nem sokat beszéltünk, viszont ő megértette, amit én érzek. Rövid idő elteltével legjobb barátnők lettünk. Pár napra rá a lelkivilágom újra összeomlott. Ő ott volt velem és segített, közben a régi barátaim is visszatértek az életembe, akiket még az általános iskolából ismertem. Így egy kicsit könnyebben vészeltem át a második hullámot.

Ellenségből szövetséges

Egy lány, aki meg akart verni, mert az én “őszinte barátaim” akkoriban elhítették vele, hogy csúnyákat mondtam róla a háta mögött, elkezdett velem barátkozni. Sokáig kerestem a buktatókat benne és azt, mikor fog elárulni, de nem tette. Támogatni kezdett, segített és én is segítettem neki. Kitartott velem a harmadik hullámban, ami talán a legkönnyebben ment így, hogy többen is voltak velem…és ekkor jött ő is. Az, aki miatt mindennap boldogan, életvidáman tudtam neki indulni az útnak. Támogatott, bíztatott és hitt bennem.

Furcsa volt annyi fájdalom, szomorúság után átélni a boldogságot, kedvességet. Illetve hinni abban, hogy most más lesz. Sose felejtem el, nem kedveltem az elején, pedig mindenki imádta, engem kivéve, annyira közhelyesnek és semmitmondónak tűnt, amíg a szemében fel nem fedeztem azt a végtelen szomorúságot, ami valaha az én szememben is ragyogott. Bunkón álltam hozzá, nem érdekelt mit mond vagy tesz, hiszen ugyanolyan diák volt, mint én. Nem akartam soha többé csalódni, főképp nem egy srácban. Ő mégis ott volt mindennap, láttam, éreztem a jelenlétét és haragudtam rá, ha nem velem foglalkozott. A barátomnak tekintettem és talán a tulajdonomnak is. Megnevettetett, őszinte volt, én pedig napról napra jobban bíztam benne. Valamilyen szinten már nem csak egy barátnak tekintettem, hanem egy lelkitársnak, aki megértett, óvott és vigyázott rám. Talán ezért volt olyan rossz amikor nem sokkal később egy másik lányt választott, de akkor is vigyázott rám, féltett és óvott.

Visszaemlékezés

Ezek már három-négy éve történtek. Talán sose felejtem el az ott szerzett tapasztalatokat. Azokat az embereket, akik felsegítettek, de azokat sem, akik elárultak és megforgatták bennem a kést. Nem haragszom, én is hibáztam az életben, nem vagyok tökéletes, de velük ellentétben én nem árultam el a legféltettebb titkaikat mindenkinek. Ebben különböztem tőlük, mert amit én bizalmasan elmondtam, azt ők ellenem használták. Az egyikőjük talán megérdemli az örökké tartó boldogságot, mert sokat szenvedett, de a másiknak semmit sem kívánok. Rá nem pazarolnám a kívánságaimat, ugyanis míg a barátnője bocsánatot tudott kérni, addig ő némán hallgatott és ez rengeteg emberre igaz, de  ezek már nem számítanak.

A legtöbben leérettségiztünk, egy páran szakot tettünk, néhányan tanulunk még, de soha nem felejtem el azt, hogy kik álltak mellettem és kik ellenem. Illetve sose felejtem el azt, akitől a legtöbb támogatást kaptam, édesanyámat. Sokat segített titkon, a háttérből irányított. Mégis sok mindent nem tudott megérteni, de ez nem baj. Én is hibáztam a történetben.

Köszönöm a barátaimnak és azoknak, akik ezt tették, mivel egy nap nektek köszönhetem majd a sikert, ugyanis akkor kezdtem el még többet írni, amikor ezek a dolgok történtek velem. Nagyon hálás vagyok, hogy olyan embereket tudhatok magam mellett most már, akik tényleg barátok. Sok idő eltelt, de ezek az érzések és a múlt sérelmei talán soha nem halványulnak el, de ettől boldog az én történetem. Mert nektek köszönhetem, hogy tudok miről írni. Köszönöm, és szeretlek titeket.

További cikkek: