Nektek lakhatási válság, nekem mobilitás – Valóban akkora gond a saját lakás hiánya?

Sziasztok, Sára vagyok, 24 éves. Nincs saját lakásom, és a közeljövőben nem is lesz, hacsak be nem integrálódom a NER-elitbe egy előnyösen köttetett házasság által, vagy el nem teszem láb alól a szüleimet. Egyikhez sem fűlik a fogam, így egy darabig még kénytelen leszek Tinderen a bemutatkozó szövegnél ezt a terminust feltüntetni. Az egy dolog, hogy jelenleg még nem rendelkezem saját ingatlannal, mert a kora húszas korosztály jellemzése közt azért nem gyakran szerepel a „saját objektum birtoklása”, mint attribútum. A „probléma” valójában az, hogy kilátásom sincs saját lakásra, sem a kora, sem a késő húszas éveimben – de megsúgok egy titkot, még azután sem.

Fiatal felnőttek és a lakhatási válság

Albérletben élek, amiért havonta, rezsivel együtt körülbelül 85-90 ezer magyar forintot fizetek. Van egy lakótársam, kétszintes lakásban élünk, két külön fürdőszobával, két külön bejárattal. A konyha az egyetlen, amin osztozunk, de egyikünk se tud főzni, úgyhogy ott csak az alkoholt és a kávét tartjuk.

Kedves Olvasó, megértem, ha mérgedben a tarkódig szaladt a szemöldököd, elképesztően jó árat fizetünk ezért a lakásért. Azonban egyikünk sem keres olyan jól, hogy emellett félre tudjon tenni annyit, hogy abból belátható időn belül lehessen vásárolni egy otthonnak nevezett építményt. Tudom, ezzel nem vagyunk egyedül: Tibi Atyának a „stadionok helyett mehetne arra is a pénzt, hogy a fizetésem 80 százalékát ne egy picsányi albérletre költsem” – posztja alatt díszelgő lájkok száma pontosan példázza ezt. A fiatalok még ki sem léptek a nagybetűs életbe, már egy kegyetlen lakhatási válsággal kell szembenézniük.

Valóban akkora gond ez?

Hadd áruljak el valamit, mielőtt még nagyon sajnálni kezdjük magunkat. Amerikában, Angliában, a vágyott, fejlett Nyugaton, az embereknek nincs saját ingatlanjuk; eszük ágában sincs vásárolni. Minden gond nélkül költöznek az egyik városból a másikba, hagyják ott az egyik államot a másik kedvéért, ha új szerelem, jobb munkalehetőség, vagy finomabb pisztáciafagylalt üti fel a fejét.

Nekik kifejezett céljuk mobilisnak maradni, a bérleti szerződést pedig sokkal könnyebb felmondani, mint eladni egy lakást. Amiből mi itthon kardinális problémát gyártunk, az számukra magától értetődő. (Természetesen van különbség aközött, hogy ők szabad akaratukból döntenek így, mi pedig rá vagyunk kényszerítve, ezt aláírom, de talán fölülvizsgálhatnánk a saját ingatlan problematikájához fűződő viszonyunkat.)

Amikor elköltöztem otthonról, a szüleim pont ezzel az érvelési metódussal kívántak maradásra bírni, mert csak nem akarom még nyolcvanéves koromban is egy főbérlő zsebét tömni?! Erre az imperialista Nyugat szellemétől áthatva felvetettem a fejem, és azt feleltem, hogy „dehogynem, minden vágyam”.

Komolyra fordítva a szót, valóban nem szerepel az ötéves tervemben a saját lakás megszerzése – nem szeretek túl sokáig egy helyben tartózkodni, hamar elunom magam. Ezért időről időre fenekestül fel kell forgatnom az életemet, hogy ne unatkozzak, így gyakran váltogatom életvitelszerűen a tartózkodásom helyét – ebben pedig csak akadályozna a saját lakás.

További cikkek: