“Nem adhatom oda a fiatalságomat a szorongásnak!” – Egy történet a szembenézésről

Huszonhét éves felnőtt nőként borzasztóan szerencsés vagyok, mert egy olyan család vesz körül, ami manapság százból egy embernek, ha jut. Fantasztikus módon adnak úgy teret és szárnyakat, hogy magamtól vágyok vissza hozzájuk. És bár tudom, hogy úgy tűnik, ez az írás most nem az ő dicsőítésükről fog szólni – még ha meg is érdemelnék -, hanem arról, hogy egy ilyen bátorító és támogató közeg közepén is utolért a kapunyitási pánik.  

Vagy lehet, hogy nem az, nevezzük akárhogy, de miközben mindenkitől azt hallgattam, hogy nekem mennyire könnyű ilyen alapokkal, én az önbecsülésemben és a jövőbe vetett biztos hitemben tégláról téglára épültem lefelé. Érdemes rólam tudni, hogy egy életvidám, pozitív lány vagyok/voltam, aki mindig a jót akarja látni mindenben és mindenkiben. Értek persze nagy pofonok, kemény csalódások, de felálltam, mentem tovább, erősen hittem abban, hogy mindig győz a jó.

Aztán jött minden egyszerre.

Egy év leforgása alatt összedőlt minden, mint egy kártyavár. Az egészségem megromlott, a mindennapjaimat nagymértékben megnehezítő tünetegyüttessel kellett szembenéznem, amivel orvosról orvosra, tb-ellátástól a magán rendelésű csúcsprofesszorig mindenkinél jártam – a válasz sehonnan sem érkezett meg. Mindenki csak megvonta a vállát, miszerint papíron semmi bajom. A leleteim rendben vannak, csak egy kis apróság van, arra szedjek be egy levél gyógyszert, minden rendben lesz.

Fél év alatt 8 féle antibiotikum landolt a szervezetemben – ami már abszolút kezdte feladni a harcot -, és nemhogy javult volna az állapotom, a korábbi tünetek mellé komoly bőrproblémák jelentkeztek, amivel a nyár elején nem mehettem napfényre (de azért próbálj meg dolgozni járni). Kalapban jártam mindenhova, a bőröm pattanásosabb volt, mint a pubertás korom csúcspontján, a kezdeti tünetek pedig nem hagytak alább.

Nőként persze ez taccsra vágta az önbecsülésem, felszedtem jó pár kilót is, és mindenhogy éreztem magam a bőrömben, csak jól nem. Elkezdtem nem szeretni a testem, önmagam. Igyekeztem pozitívnak maradni, amennyire lehetett, bár szörnyen csalódott voltam és kétségbeesett, próbáltam a humor felé fordulni, hisz magunkon nevetni már fél siker.

Ezzel párhuzamosan a párkapcsolatom is olyan fordulatokat hozott, amiket nem tudtam megoldani. Megtaláltam a fiút, akit mindennél jobban tudnék szeretni, azt a fajta szerelmet, amiért csillagokat hoz le az ember, de egyszer csak úgy éreztem, ezzel egyedül vagyok a kapcsolatban. Elfogytak a közös pontjaink, egyre több lett a feszültség, csúsztunk el egymás mellett. És bár egyszerre kiabáltunk, hogy ez nem lesz így jó, csináljunk valamit, mégsem találtuk meg a másikhoz vezető utat. A közös vonat kisiklott.

Menekülni akartam, elfutni a világ elől egy másik kontinensre, ahol nem vagyok beteg, ahol nem fáj semmi, és ahol a szerelmem majd megérzi, hogy mennyire kellek neki és a világ végére is utánam fut. Rettegtem attól, hogy itthon sohasem lesz saját otthonom, hogy esélyem sincs valamit itthon megteremteni, hogy életem végéig marad a mamahotel, annak minden szépségével és azzal a tehetetlenség-érzéssel, amit ez a helyzet ad.

És jött a lehetőség.

Bőrönd bepakol, költözés a szomszéd országba, tervezés a tengeren túlra.

Ott maradtam egyedül, mindennel. A csodás családom nélkül, a fiú nélkül, akit borzasztóan akartam szeretni. A pszichológusom nélkül, aki úgy segített át a nehéz időszakon, hogy nem is tudom, mi lett volna velem nélküle. Egyedül maradtam magammal, a félelmeimmel, a hibáimmal, a menekülésemmel, azzal, hogy a saját szemembe mondjam: most csak gyáván elfutok. Elfutok úgy, hogy nincs miért és pláne nincs hova, miközben lenne kiért és lenne hova visszamennem.

Így vettem egy nagy levegőt, újraterveztem és hazajöttem.

Észrevettem, hogy mennyi mindent rosszul láttam/csináltam korábban. Hogy mennyire el voltam foglalva azzal, hogy saját magamat sajnáljam. Hogy mennyire vakon koncentráltam mindarra, ami megnehezíti az életemet, ami félelmet generál, ami megijeszt.

Miközben semmi más dolgom nincs, mint azokra a dolgokra koncentrálni, amik miatt borzasztóan szerencsés vagyok. És mindent, ami félelemmel tölt el és sötét gondolatokat szül, azt lesöpörni, nem hagyni teret neki, mert nem adhatom oda a fiatalságomat a szorongásnak. Nem tehetem ezt saját magammal, nem győzhetnek felettem azok a félelmek, amik arról szólnak, amik még meg sem történtek. Nagy mélypontokat és hihetetlen magaslatokat éltem meg az elmúlt két évben, és hiszem, hogy mindezt meg kellett tapasztalnom azért, hogy most bizakodóan tekintsek a jövőbe.

A helyzet az, hogy mára a fent leírtak közül semmi nem változott meg. Az orvosok még mindig nem tudják, mi a bajom, a fiú, akit szeretek, még mindig a saját harcait vívja, nincs és nem is lesz belátható időn belül saját otthonom. Egyetlen egy dolog változott meg.

Én.

Én, aki nem azt nézem, hogy ez mennyi probléma, hanem azt, hogy ez mennyiféle lehetőség, és hogy ezeken a bajokon kívül mennyi csoda van az életemben. Én, aki nevetni, szeretni és élni akarok, nem szomorkodni, félni vagy szorongani. Én, aki életvidám, pozitív ember akarok lenni, aki felelősen felméri a nehézségeket, de a fény felé fordul. Amikor pedig elborítana a félelem, a szorongás vagy a rosszkedv, akkor csak visszanézek az elmúlt 2 évre és újra hálát adok mindazért, hogy megtanultam megköszönni azt, amim van, és várni mindazt, ami még előttem áll.

További cikkek: