“Nem akarok senkinek a sokadik édesanyja lenni” – 5 ok, amiért nem akarok örökbe fogadni

Kétféle Kürti családnév létezik. Vannak, akik rövid ü-vel írják, és vannak, akik hosszúval. Bár mi a Kürtiket erősítjük, rövid ü-vel, az én személyi igazolványomon valahogy átíródott hosszúra. „Így már akár le is tagadhatod, hogy hova tartozol” – hangzott a tanács, én pedig viccesen megjegyeztem otthon, hogy „annyi poén után most már beismerhetitek, hogy örökbe fogadtatok”. „Csak szeretnéd!” – mondta anyu, majd a nyakamon lévő anyajegyre mutatott, ami az ő családja felől öröklődik, generációról generációra.

Bár sokszor gondolkoztam azon, hogy az örökbefogadás is egy opció a későbbiekben, úgy gondolom ideje, hogy őszinte legyek magammal. Bármit is mond vagy gondol a közösség ezzel kapcsolatban – és tegye mindenki a szívére a kezét, hogy a két dolog néha köszönő viszonyban sincs egymással –, számomra ez nem lenne megoldás, nem lennék boldog tőle. Én látni akarom majd a gyerekemen a közös vonásokat, és hallani a „Tiszta anyja!” vagy a „Tiszta apja!” megjegyzéseket.

Íme, öt ok, amiért egész biztos, hogy nem fogok örökbe fogadni – legyen ez bármennyire nemes cselekedet, és szolgáljon bármennyi plusz kredittel a Mennyországban.

Nem akarom veszteségből indítani a közös történetünket

Egy gyerek érkezése, a sok öröm és boldogság mellett megkavarja a mindennapokat, felborítja a megszokott rendet. Ez a vérszerinti gyerek esetében is így van, azonban egy örökbefogadás esetén még számos „extra” nehézséggel is szembe kell nézni. Örökbefogadás esetén a szülő és a gyerek is veszteségekkel vág bele a közös kalandba. A szülők elveszítik az első kilenc hónapot és a szülés élményét, a gyerek pedig a saját származásának történetét. Ha örökbe fogadnék, csakis titkos örökbefogadás jöhetne szóba, ugyanakkor nem tudnám elviselni, hogy ne tudjam, honnan származik a gyerekem, és mire számíthatok ezekből adódóan. Így pedig nehéz középutat találni.

„Nekünk több anyukánk van, és te vagy az egyik”

Amerikában az újszülött örökbefogadások többsége nyíltan zajlik. Ez azt jelenti, hogy az örökbeadó és az örökbefogadó család ismerik egymást, és később is tartják a kapcsolatot – akár személyesen is. A gyerek vérszerinti szülei általában „távoli rokonként” vannak bemutatva. Itthon nem támogatják a közvetlen kapcsolattartást. Ha van is, az kimerül annyiban, hogy az örökbefogadó család évente egyszer fényképeket küld. Amiről a szívem mélyén azt gondolom, hogy ez így van rendjén.

Sok mindenen hajlandó vagyok osztozni, de vannak szerepek, ahol szeretek és szeretnék önző lenni. Nem akarok senkinek a sokadik édesanyja lenni. Az örökbefogadást megelőzően gyakran nevelőszülőknél él a gyerek, és előfordulhat, hogy több családdal is együtt élt már, mielőtt örökbe fogadták volna. Emiatt lehet, hogy a negyedik-ötödik személy leszek az életében, akire édesanya-formaként tekint.

Nekem pedig végtelenül szentimentális képeim (is) vannak a családi idillről. Ahogy hétvégén reggel majd sütöm a palacsintát vagy bundáskenyeret, vagy akármit, amit akarnak. Jó zene szól alapzajként, és amikor elhangzik az anya szó, akkor teljesen egyértelmű, hogy senki másra nem gondol, csakis rám.

Miért az örökbefogadó a rossz zsaru?

„Nem a gyerek szerencsés, hanem a szülő, mert végre teljesült az álma!” „Nem várhat el hálát, hisz a gyerek nem kérte, hogy fogadja örökbe!” „Ha válogat és nem jó neki akármilyen, akkor igazából csak a saját önző vágyait akarja kielégíteni.”

Ha pedig a rendszer a fentiekhez hasonló elvárásokat és kritikákat fogalmaz meg az örökbefogadókkal szemben, akkor nehezen tudom elhinni, hogy létezik egy életképes program, ami átsegíti a szülőket ezeken a helyzeteken. Én feltettem a kérdést: lehetne bármi elvárásom az örökbefogadással kapcsolatban, ami miatt nem fognak lelketlennek titulálni? 

Nem értem meg a rendszert, de a rendszer sem érti a rendszert

Bár szigorú szabályok vannak megfogalmazva, elég egyértelmű, hogy nem azt mérik, amit mérni szeretnének, vagy amit kellene. Márpedig ezt még mi is tanultuk az egyetemen diagnosztikából, hogy egy tesztnek minden esetben érvényesnek és megbízhatónak kell lennie.

Konkrét példa a sokból: alkalmassági határozatot adnak valakinek, akinek aztán nem szeretnének gyereket adni, mert nem tartják alkalmasnak rá. „Ne a határozaton múljon!” – olvassuk –, de akkor kérdezem én, mi történik, ha ezek a szülők egyszer tényleg gyereket kapnak?

Egy másik példa, amitől szintén gyorsabban kattogtattam az írószert: olyan szülők fogadhatnak örökbe, akik örökbe adták a saját gyereküket, de nem kap gyereket az, akinél úgy ítélték meg, hogy nem megfelelőek a lakhatási körülmények. Tényleg a fürdőszobák számán múlik a kiegyensúlyozott gyerekkor?

Akármennyire szeretném szépíteni: ő egy másik édesanyának a gyereke

Biztos hallottátok már ti is: „Szeretjük a szomszéd gyerekét is, de azért a miénk mégis csak a miénk.” Én is sokszor éreztem azt a munkám során, hogy ezeket a gyerekeket sajátomként is tudnám szeretni, aztán mindig megkérdeztem magamtól, hogy biztos ez? Bármennyire is hangoztatják, hogy nincs különbség a két szeretet között, ezt inkább önámításnak látom, mint realitásnak. Hogy mondhatnánk ugyanolyannak a két szeretetet, amikor a saját gyerekünk születését megelőzi az a kilenc hónap, amikor a gyerekünkkel szimbiózisban élünk?

Nem tudom még, hogy milyen gyereket szülni, de azok, akik esetleg már igen: össze tudnátok hasonlítani azt az érzést, amikor kilenc hónap és akárhány óra vajúdás után meglátjátok a csöpp gyermeketek azzal az érzéssel, amikor egy idegen gyereket hazavisztek? Akit lehet nagyon szeretni, meg lehet neki mindent adni, amire egy gyereknek szüksége van, de valószínűleg a kötelék soha nem lesz olyan, mint egy vérszerinti gyerekkel.

Örökbe fogadni nem kötelező

Végül nincs más hátra, mint szembenézni azzal, hogy lehet, mégsem vagyunk olyan önzetlenek és jóságosak, mint hisszük. Az emberek egyik legnagyobb ismertetőjele, hogy úgy tesznek, mintha… Mintha érdekelné őket, mintha mindent megtennének, mintha a világ minden gondját a nyakukba vennék, és zokszó nélkül megváltanák a világot minden bajtól. Mert így akkor elvileg jó emberek vagyunk. De lássuk be, hogy ez lehetetlen, és néha jobb belátni, hogy mi az, ami már túlnő rajtunk.

Akik emiatt negatív kritikákkal illetnek, maguk sem örökbefogadó szülők – és nem is terveznek azok lenni. Akiknek viszont már van tapasztalatuk ebben, mindig nagyobb megértéssel fogadják ezeket az álláspontokat. Tehát valamit tudhatnak, megharcoltak a sikerért, ami egy kivülálló számára láthatatlan maradt. Ezeket az embereket pedig végtelenül tudom tisztelni.

Ha egy párnak nem születhet saját gyereke, akkor is választhat számos más út közül, mint például: beletörődni és megtalálni az élet más szépségét, rokongyereket pátyolgatni, hivatásszerűen foglalkozni gyerekekkel. Ugyanúgy számos más módja van annak is, hogy hogyan segítsünk azokon a gyerekeken, akik nem a vérszerinti családjukkal élnek. Örökbe fogadni nem kötelező, és nem is mindenki alkalmas rá. Ezt beismerni pedig az egyik legjobb dolog, amit ezekkel a gyerekekkel tehetünk. Mert az az igazság, hogy az örökbefogadás nem készíti elő a helyünket a mennyben. De a pokolban sem melegítik a széket nekünk csak azért, mert azt mondjuk, hogy köszönjük, mi másképp szeretnénk jót tenni ezekkel a gyerekekkel.

A cikk forrásául Mártonffy Zsuzsa – Akiknek két anyja van c. könyv szolgált. Ez a könyv megmutatja, hogy minden embernek más út van szánva ebben az életben.

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Küldd el te is a saját cikkedet az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: