„Nem azért választottam a gyermeket, hogy a későbbiekben a karrierem legyen fontosabb a családomnál” – Pár gondolat gyermekszületést követően

Pár hónappal ezelőtt indította el Noémi a sorozatát, melyben a „karrier vagy család?” örök kérdéskörére kereste a választ huszonéves, munkaimádó attitűdjével. A korábbi cikk, mely aggodalmakkal, kételyekkel volt tele, még bőven gyermekének megszületése előtt íródott. Következzék hát a folytatás: azok a gondolatok, azok a válaszok és azok a miértek, melyek Zsuzsika megszületését követően láttak napvilágot.

–                                              

A párommal nem terveztünk gyermeket. Elterveztük a jövőnket, az életünket, mindent, de a gyerek még csak fel sem merült. Elképzelni sem tudtam magamról, hogy valaha édesanyává váljak. Csak egy cél lebegett a szemem előtt, mégpedig az, hogy kamionsofőri hivatásban éljem mindennapjaimat. Engem az égiek is a volán mögé szántak, az utakat szelve érzem magam leginkább otthon, még a saját szabadságom is tapinthatom. Végül mégiscsak úgy döntöttem, hogy szeretett, imádott hivatásom helyett a gyermeket választom.

Várandóságom alatt számtalanszor gondolkodtam el azon, hogy vajon jó döntést hoztam-e meg – persze szolid kétségbeesésemben biztosan szerepet játszottak a hormonok is. Folyamatosan keveregtek a fejemben a gondolatok, állandóan a „vajon jó anya leszek?” és a „vajon lesz elég türelmem?” kérdések tömkelegével ostromoltam magam. Na és persze azzal, hogy mikor fogok tudni újra kamionra ülni. Így utólag belegondolva, nem is értem, miért gondolkodtam ilyeneken.  

Augusztus 14-én született meg első gyermekünk, Zsuzsika. Érkezésével azonban nem csak egy új élet jött közénk: mi magunk is új életet kezdtünk. Azt szokták mondani, a nagybetűs élet akkor kezdődik, amikor az ember végez az egyetemmel, ha már önálló háztartást vezet, számlákat fizet és munkahelyre jár. Ezt most itt helyben megcáfolom: számomra az igazi nagybetűs élet a gyermekem megszületésével kezdődött el. Akiért irdatlan felelősséggel tartozom, akiből jó embert szeretnék faragni, akinek boldog, gondtalan gyermekkort szeretnék nyújtani, és akit az életre szeretnék nevelni. Na, kérem, szerintem itt kezdődik az igazi, nagybetűs élet. Amikor már nem csak magunknak tartozunk felelősséggel.

Feleség és anyuka lettem, amiről azt gondolom, csodálatosabb dolog nincs. Elképesztő, hogy egy új kis élet mennyi mindent változtat meg egy emberben: mert bizony, érett önismerettel, kiforrott személyiséggel rendelkező felnőttnek gondoljuk magunkat mindannyian egészen addig, ameddig az a mini, babaillatú szerelemgyümölcs fel nem bukkan. Ezzel a felbukkanással eltűnt az a közel 10 évig tartó, pánikbetegséggel folytatott kínkeserves harc is. Különös, nem? Pont, amikor egy jó nagy adag felelősséget pakoltak rám az égiek, pont, amikor mondhatni jogosan tarthattam volna az ismeretlentől.    

Most már nem is értem, miért gondolkodtam azon, hogy jó döntés lesz-e gyermeket vállalni. Bár tény: az a kilenc hónap, míg Zsuzsika a pocakomban fejlődött, rettentő ingázó volt, tele voltam vegyes érzelemmel. Volt olyan nap, amikor majd kicsattantam a boldogságtól, de volt olyan is, amikor megállás nélkül sírtam, és csak hagytam, hogy túlpörögjenek bennem a kellemetlenebb gondolatok.

Nosztalgiázást félretéve, Zsuzsika megszületése tényleg mindent megváltoztatott bennem. Szebb, gyönyörűbb ajándékot nem is kaphattam volna: néha tényleg nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt az életet, de sosem fogom tudni eléggé meghálálni. Nem, nem próbálom meg leírni a leírhatatlan, vagyis azt az értést, amikor végre a karjaimban tarthattam azt a kis csodát, akit kilenc hónapon át hordtam a szívem alatt. Még csak el sem próbálom mondani az elmondhatatlant, amikor azzal a gyönyörű szemeivel rám néz és csak mosolyog. Ezeket nem lehet. De felnőtté tesz.

Hogy a jövőben mi lesz? Mármint az eltervezett életemmel, a kamionsofőri álmommal? Fogalmam nincs. De rájöttem: nem azért választottam a gyermeket, hogy a későbbiekben a karrierem legyen fontosabb a családomnál. Mondom ezt úgy, hogy a munkám volt az egyik legszebb és legjobb dolog az életemben. Számomra a legszebb dolog most az, hogy a családomnak és a mának élek. Ki szeretnék élvezni minden percet, minden másodpercet, minden élményt és együtt töltött időt, mert csak egy pillantás, és… Áh, nem, nem szeretnék gondolkodni a jövőn. Túl szép ahhoz a jelenem. Túl jól döntöttem.

További cikkek: