„Nem ért minket a rendszer, és nem értjük sokszor saját magunkat sem”

A Fiatalok válsága c. cikkíró pályázatunkban arra kértünk titeket, hogy adjatok hangot nemtetszéseteknek, ki nem mondott, esetleg titkolt félelmeiteknek, nagyobb kérdőjeleiteknek. A beérkezett pályaművek számából láttuk, hogy sokatokat megmozgattunk, csak úgy záporoztak e-mail címünkre az életszagú gondolatok. A harmadik helyezést Barva Alexandra érte el, családalapítási gondolatait öntötte írótt verzióba. 

Azt mondják, a XXI. század az önmegvalósítás korszaka. Lehetsz bárki, aki csak lenni szeretnél. Lehetsz nő, férfi, homoszexuális, biszexuális, transznemű, hippi, rocker, alter, művészlélek: ez az időszak neked kedvez. Vagy mégsem? Bennem évek óta fokozódik a meg nem értettség érzése. Piszkosul nehéz megtalálni önmagad, miközben minden irányból zúdul rád az ítélkezés.

Vegyünk például engem.

25 évesen édesanya szeretnék lenni. 15 éves korom óta érzem ezt, és a mai napig nem változott. A barátaim furcsán néznek rám, amikor meghallják, a szüleim pedig nem értik, hová lett az eszem. Számomra sosem a karrier volt a legfontosabb, de azonnal üvölteni kezd a hang a fejemben, amit a végtelenségig sulykoltak belém: „Te őrült, miből fogod őket felnevelni?”

Csodálom a sikeres és független fiatal feminista nőket, de vajon miért lett mostanában elítélendő az, amit még nagyanyáink is boldogan vártak? Mitől lennék én más, mint a többiek, azért, mert nem a pénzhajhászás az elsődleges célom, és nem 40 évesen szeretnék babakocsit tologatni?

Kilógok a sorból. Mégis, valahogy mintha mindenki más is kilógna. A húszas korosztályon belül is mások a vágyak, a célok és a jövőképek, egy valami viszont közös bennünk: ott lebeg a fejünk felett a bizonytalanság. Hová is tartozunk? Nagyszüleink nyomdokaiba sem nőként, sem pedig férfiként nem léphetünk, mert nőként ingyenélő, semmirekellők leszünk a társadalom szemében, ha nem vagyunk képesek még gyesen is az önfenntartásra.

Hiszen nézzük már meg a válási statisztikákat, kész őrültség azt gondolni, hogy majd pont mi élünk boldogan halálunk napjáig a nagy szerelmünkkel! Férfiként meg egyedül szinte lehetetlen eltartani plusz két/három/négy főt. A szüleink kiábrándultak már az életből, nem hisznek a házasságban, a mi kilátástalanságunk pedig még inkább fokozza a frusztrációjukat, amiből ránk is ragad bőven.

Ha olyan munkát végzünk, amit szeretünk, talán soha nem lesz saját fedél a fejünk felett, de még csak az sem biztos hó végén, hogy a bevásárlásra futja. Aztán olyan pozícióban is elhelyezkedhetünk, amit ugyan nem szeretünk, de jövedelmező, és lám, máris elindult az ördögi kör, ami majd folytonos hiányérzetet okoz, és talán később esélyünk sem lesz kiszállni. Mindeközben úgy tűnik, rajtunk kívül mindenki ismeri a titkot. Az élet értelmét. Azt a nagy varázslatot, amiről mi még csak nem is hallottunk.

Hogy miből tartunk el egy családot vagy saját magunkat úgy, hogy tükörbe tudunk nézni, és nem érezzük kizsigerelve magunkat a nap végén? Érdekel ez bárkit? Érdekli a világot, hogy te vagy én mit szeretnénk? Van még beleszólásunk az életünk körforgásába? Az a fontos, hogy diplomát lebegtetve hajtsuk a taposómalmot? Hallott még valaki a 8 órás munkaidőről? Mit is nevezünk tulajdonképpen élhető életnek?

Nem értjük egymást. Nem ért minket a rendszer, és nem értjük sokszor saját magunkat sem. Nem merjük érteni. Mert a szívünk vágya talán nem elfogadott. Talán most nem ez a trendi. Valósítsd meg az álmaid, de annyira azért mégse! Új idők járnak, most már mást KELL akarni! De legbelül, egy hang bennem mégiscsak szüntelenül azt súgja: nemkellfenszikocsi, nemkellnagyház. Csak értékes emberi kapcsolatokat akarok. Ítélkezés mentes társadalmat – ha már lassan úgyis minden mindenmentes.

Hogy a nagy lehetőségek korszakában én is megtalálhassam a számításaim. Hogy 10 év tapasztalat és 2 diploma nélkül is elismerjék a munkám, amiért éjszakákat virrasztok, hogy kihozzam magamból a maximumot. Hogy a gyermekem tudjon mit enni, miközben én nem izzadok a csekkek befizetésekor. Hogy ne az legyen az egyetlen motiváció a családalapításra, hogy hozzád vágnak ingyen tízmilliót. Ami ugye tudjuk, hogy nincs ingyen. És még csak nem is akartunk három gyereket. És hogy úgy egyáltalán, ne legyen már kínos az se, ha akarunk családot, és az se, ha nem.

És ne tűnjön lehetetlennek az, hogy boldogok akarunk lenni. A magunk módján, ahogy éppen nekünk jól esik.

Másoknak olyan könnyen megy.

Látszólag.

De velünk mi lesz?

További cikkek: