„Nem lehet visszalépés arra menni, amerre a szívünk húz” – Városi zsongás vagy vidéki kongás?

Gyerekként mindig Budapesten képzeltem el az életemet. A fővárost úgy hívtam magamban, hogy a „végtelen lehetőségek és álmok megvalósulásának városa”. Huszonegy évesen – az iskola befejezése után – felhívtam egy számot, ahol kiadó albérletet hirdettek. Amikor kedvesen felajánlotta a lány, hogy nézzem meg, tetszik-e, mondtam, hogy nincs olyan, hogy nem tetszik. 240 km-re lakom, ha csótánymentes, maradok.

Hét éve volt, de mindketten emlékszünk a pillanatra, amikor ajtót nyitott, én pedig falfehér lettem. Akkor tudatosult bennem, hogy a telefonbeszélgetés valóság volt, ezentúl itt fogok lakni – legalábbis egy ideig biztosan. Ott jöttem rá többek közt arra, hogy a kaja nem a hűtőben terem és a ruháim sem öntisztítók.

Négy évig éltem különböző albérletekben, hol drágábban, hol pedig olcsóbban; igyekeztem a tőlem telhető legjobbat kihozni a fővárosi életemből. Rendszeresen önkénteskedtem több szervezetnél és rengeteg kulturális programra jártam, új barátokat szereztem. Aztán úgy döntöttem, hat hónapra visszaköltözöm a szüleimhez vidékre. Ennek pontosan három éve.

Sokan mondták nekem, hogy ez mekkora visszalépés, de én egyáltalán nem így gondolom. Egyrészt, soha nem lehet visszalépés arra menni, amerre a szívünk húz, másrészt úgy érzem, ez épp akkora önismereti utazás, mint amikor elköltöztem. Azt hiszem, ha igazán rendben vagy magaddal, bárhol megtalálod a helyed. Szeretem a madárcsicsergést és a vízcsobogást, de együtt tudok lüktetni a nagyvárosi forgataggal is.

Néha azt érzem, a budapesti barátaim úgy képzelik el az életem, hogy minden reggel kakasszóra ébredek, megetetem a disznókat, aztán megyek aratni és közben azon morfondírozom, hogy mikor kényeztethetem már végre a tüdőm némi szmoggal. Vagy úgy néznek rám, mint egy UFO-ra, hogy “oké, de mégis mi a fenét lehet ott vidéken csinálni”? Bevallom, gyakran tényleg hiányzik a város adta végtelen programlehetőség, abban a négy évben én is tényleg szinte mindent kipróbáltam, végigjártam, de olyan fájdalmas magányt, mint azokban az időkben, nem éreztem sem előtte, sem utána soha.

Többször felmerült már bennem a kérdés, hogy saját vágyainkat éljük-e, vagy csak igyekszünk megfelelni egy elképzelésnek, amiről igazából nem is tudjuk, hogy a környezetünk sulykolta belénk. Sok kortársamon látom azt, hogy rohannak Budapestre meg külföldre önmegvalósítani, hamarabb átírják a Facebookon a lakóhelyüket, mint hogy kipakolnának a bőröndjükből, aztán meg a nyugdíj mellett dolgozó szüleik küldik utánuk az egyébként megfizethetetlen albérlet árát, mert ha ők nem ülnének minden nap valami drága kávézóban, a kollégáik – akik egyébként ugyanannyit keresnek, mint ők – még a végén azt hinnék, hogy csórók.

Mostanában merült fel bennem az igény, hogy valamerre újra el kellene indulni, kipróbálni magam, mert az élmények és új tapasztalatok szerzése nagyon fontos, másrészt a mamahotel vendégszeretetét sem élvezhetjük örökké.

Azt, hogy a gyerekkorunk helyszínéhez közel lenni jobb-e, vagy érdemes teljesen új életet építeni, nem tudtam eldönteni ennyi idő alatt sem. Viszont úgy gondolom, hogy szerencsére a dolog nem ennyire fekete vagy fehér. Talán a legideálisabb, ha tudunk olyan munkát találni, ami megengedi, hogy olyan gyakran hazalátogathassunk, amilyen gyakran csak szeretnénk. Ha pedig ez elsőre nem sikerül, hát majd sikerül másodjára.

További cikkek: