Nem mindig a logikus és értelemszerű lépés az, amire vágyunk

Egész életemben amolyan „ésszel élj” típusú ember voltam. Az a fajta, aki elemez, listát gyárt pro és kontra, meghoz egy döntést, majd azt véghez is viszi. Persze nem mondom, hogy sosem bicsaklottam meg ezek mentén, de összességében mindig tudtam, mi az ésszerű és inkább a mellé tettem le a voksom. Még akkor is, ha fájt.

És most? Most bele kerültem egy olyan helyzetbe, ami jelen pillanatban úgy tűnik, hogy az eddigi legnagyobb harcom önmagammal.

Egy férfi… mi más? Tehetnénk fel akár a kérdést, de azért valljuk be, az élet számtalan területén kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor a kockás papíron végigvezetett logikus és értelemszerű igazság szöges ellentétben áll a szívünk által vágyottal.

Legyen az egy szakma, amiről azt érezzük, hogy kiteljesedhetnénk benne, mert szerelem lehetne, de egy jól megfizetettet választunk, mert végső soron valamiből meg kell élni.

Lehet az egy gyerekkori álom, ami szerelem lehetne, de helyette egy sokkal általánosabb hobbit választunk, mert hát maradjon két lábbal a földön az ember lánya.

Lehet az egy különösnek tűnő barátság, ami egy nagyon mély szeretetet adhatna, de az ember nem kezd bele, mert „mit szólnak majd a mások?”.

Lehet az egy művészeti tevékenység, hát az lehetne igazi szerelem, de nem merünk belevágni, mert „hányan, de hányan vannak körülöttünk, akik sokkal jobbak?”.

Lehet az egy gyermekvállalás, hiszen annyian nevezik szerelemnek a gyermekük iránt érzett rajongást, de nem vágunk bele, mert még nincs itt az ideje, még nincs meg az egzisztencia, a ház, az autó vagy a megfelelő körülmények.

És igen, lehet az egy igazi – akár szerelembe is fordulható – párkapcsolat, amibe nem vágunk bele, mert nem ugyanarra vágyunk majd két év múlva. Amit már most tudunk, illetve persze nem biztosan, de sejthető és akkor megéri kockáztatni?

Megéri-e kockáztatni a szerelemmunkát, hogy hónapról hónapra éljünk, de kiteljesedve?

Megéri-e kockáztatni a szerelemhobbit, hogy elmondhassuk, megcsináltuk, amit senki más nem mert?

Megéri-e kockáztatni, hogy mindenki kinevet majd, amikor öreg barátunkkal egymást segítve sétálunk át az úton?

Megéri-e kockáztatni, hogy eltáncoljuk a kiénekelhetetlent, hogy kiderüljön, mi máshogyan vagyunk tehetségesek, mint bárki más?

Megéri-e kockáztatni, hogy a gyermek velünk együtt nő fel, és az ismeretlenbe érkezik, igazi szerelemgyerekként?

Megéri-e most megélni egy szerelmet, aminek sejthető, hogy ha bele vágunk, sokkal fájdalmasabb vége szakad, mintha még az elején elsétálunk?

És mi van, ha nem így lesz? Ha kiénekeljük az eltáncolhatatlant, vagy ha épp egy nem várt barátság segít az álmunkhoz vagy egy álommunka a boldog gyermekkorhoz?

Mi van, ha az, amit most félünk, sosem jön el és most elengedsz valamit, ami minden is lehetne akkor ott, amikor valóban megéled?

Nos, kedves 20on éves barátaim! Ti mit szóltok, mi éri meg és meddig? Meddig van időnk gondolkodni? Van időnk egyáltalán? Van min gondolkodni egyáltalán?

További cikkek: