“Nem vagyok hős, csak egy lány, aki nagyon szereti az apukáját”

Dominikának hívnak, 23 éves vagyok. Nem váltottam meg a világot, nem találtam fel semmi újat, de mégsem hasonlít az életem a korombeliekéhez. 19 évesen már egy vállalkozást vezettem, egy olyan országban, aminek a nyelvét nem beszéltem, sőt a kiköltözésem előtt még egy percet sem dolgoztam az adott szakmában. Már olyanokat is megéltem, amiket mások talán egész életükben nem élnek át. 

Az életem első 18 éve mondhatni teljesen normálisan telt, majd jött egy nagy váltás és egy szörnyű tragédia. 19 évesen Apukám szívinfarktust kapott és ennek következtében azonnal kómába esett. Akkor úgy gondoltam, hogy az lenne a legnagyobb segítség Apukám és a neje számára, ha besegítenék a vállalkozásba, mely autókereskedéssel foglalkozik. Csak addig, amíg Apa jobban nem lesz. 

Gondoltam, hogy nehéz lesz, mivel nem beszéltem a nyelvet, sőt még sosem laktam külföldön, de előtte már többször eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne, ha odaköltöznék hozzájuk. Ennek most eljött az ideje, kiköltöztem és elkezdtem dolgozni. Segítettem, ahol tudtam, hogy a cég továbbra is talpon maradjon. Teltek múltak a hetek, de Apa nem lett jobban. A vállalkozásnak pedig mennie kellett tovább, úgyhogy az elején napi 10-12 órát is dolgoztam. Szabadidőm nem volt, hiszen minden időmet a vállalkozás körüli ügyekkel töltöttem. 

Eltelt egy bő félév és Apa még mindig nem mutatott semmilyen javulást, ami nagy szomorúsággal töltött el. Az érzéseimet már nem tudtam kontrollálni, szinte minden nap sírtam és csak reménykedtem, hogy jobban lesz. Sajnos a kapcsolatom megromlott Apa nejével. Ezt csak tovább nehezítette azt a tényt, hogy egy háztartáson belül éltünk és egy helyen is dolgoztunk. Mivel mindent együtt kellett csinálnunk, a helyzet kezdett egyre kellemetlenebb lenni.

Azért, hogy a továbbiakban ne legyek rászorulva senki segítségére, elkezdtem tanulni a nyelvet intenzíven, ami az elején igen döcögősen ment, mivel a hét mindennapján dolgoztam. Emellett folyamatosan képeztem magam az autókról is, például, hogy melyiknek milyen a felszereltsége, hány lóerős, melyik rövidítés mikor mit jelent, a garancia meddig érvényes, és még sorolhatnám… Kilenc hónap intenzív tanulás és nagyon sok odafigyelés kellett ahhoz, hogy olyan szinten megtanuljam a nyelvet, hogy már tolmács se kelljen a céges ügyek intézéséhez. 

Kezdtem boldogulni az autók értékesítésével önállóan is. Ez volt az első olyan siker, amit a magaménak éreztem, de továbbra sem voltam büszke magamra.

Az emberek bizalmatlanok voltak velem szemben, nehéz volt érvényesülnöm a férfiak kemény világában. Azt gondoltam, hogy ez már a 21. század és itt már nem tesznek ekkora különbséget férfi és nő között ezen a területen sem. Nekem, mint egy huszonéves lánynak, ebbe az üzleti életbe nehéz volt beleszokni és talán sosem sikerült teljesen. Nem volt egy olyan nap sem, amikor ezt a vállalkozást a magaménak éreztem. Sokszor abba a kellemetlen szituációba kerültem, hogy megkérdezték a koromat, vagy, hogy hogy lehet az, hogy én vagyok itt az egyedüli értékesítő. Folyton az volt az érzésem, hogy a vevők lenéznek. Hitetlenek voltak, amikor azt mondtam, hogy én vagyok ennek a vállalkozásnak a vezetője. Mindent megcsináltam, amit csak meg kellett: szerződéseket írtam (talán ez ment a legnehezebben, mivel még mindig nem beszéltem rendesen a nyelvet), számláztam, utaltam, kocsit mostam, okmányirodába jártam és hitelügyintézéssel is foglalkoztam. 

Nagyon örültem, hogy így belejöttem a munkába, de közben pedig mélységesen szomorú is voltam, mert Apával ekkor már két éve nem beszélhettem. Szinte minden héten elmentem meglátogatni és minden alkalommal ugyanaz fogadott, a csend és az üresség. Az üres tekintet, ami előtte mindig olyan csillogó szemekkel nézett rám, az most már nincs. Csak az űr és a kegyetlen fájdalom maradt számomra. 

Ahogy teltek a napok, egyre magányosabbnak éreztem magam ott kinn a messzeségben. Se a családom, se a barátaim nem voltak mellettem. Ráadásul én még mindig Apa nejével éltem, akivel továbbra sem javult a kapcsolatom. Úgy éreztem, hogy ez a légkör már nem egészséges számomra és már nem tesz boldoggá a munkám sem. 

Az ötletemet, hogy apát haza szeretném vinni Magyarországra megosztottam Apa nejével is, akinek akkor nem volt semmilyen ellenvetése (vagy legalábbis nekem nem mondta), de ezt már nem tudom meg. 

Pár héttel később egy olyan bírósági levélre virradtam, ami örökre megváltoztatta az életemet. A mai napig nem felejtem el az ott olvasott szavakat, pedig ennek már két éve. A levél lényege kiemelve: “Édesapja ügyeivel nem törődik, havonta körülbelül egyszer látogatja édesapját, akkor is rövid időre” és hadd ne soroljam tovább. Utána jött az a mondat, ami a legjobban összetörte a szívemet és a mai napig nem tudom, hogy hogyan ismerhettem ennyire félre Apa nejét. Azt nyilatkozta rólam, hogy: „megkérdőjelezi Édesapja iránti szeretetét”. Amikor ezt elolvastam, olyan szintű bánat fogott el, hogy legszívesebben világgá mentem volna. Te, kedves olvasó, aki nem ismersz személyesen, de mégis most ezt a cikket olvasod, nem tudom mit szűrtél le az Apukámmal való kapcsolatomról, de remélem, nem azt, hogy a szeretetem megkérdőjelezhető iránta. 

Mélységesen csalódott és borzasztóan szomorú voltam. Ez volt az a levél, miután két héttel elköltöztem életem első albérletébe, egy olyan országban, ahol a nyelvet már valamennyire beszéltem, de nem éreztem magaménak az ottlétet. Egyszerűen most már nem volt opcióm, hogy maradjak-e vagy ne. Innentől már csak azért küzdöttem, hogy Apa hazakerüljön az otthonába, a szülőföldjére, ahol egész életében élt és otthon legyünk mindannyian, újra együtt. 

Ez a bírósági folyamat végül eléggé elhúzódott, pontosan 20 hónapig tartott. Ez egy nagyon hosszú és keserves idő volt számomra. Közben megromlottak a kapcsolataim számomra fontos emberekkel. De úgy érzem, hogy a két legjobb barátnőmmel, sokkal jobb lett, ők ott voltak végig mellettem. Nélkülük, és a támogatásuk nélkül nem tudom, hogyan csináltam volna végig. 

Mint elvált szülők gyermeke, pár gondolatot megosztanék még a témával kapcsolatban. Magyarországon válás után a legtöbben mozaikcsaládokban élnek. Amivel nincs is baj, de én úgy gondolom, hogy egy szülőnek igenis az az egyik és talán legfontosabb dolga, hogy megvédje a gyermekét, illetve győződjön meg róla, hogy a gyerek nem fogja megsínyleni az új párkapcsolatát. Nekem nincs gyermekem, de jelenleg nem tudnám elképzelni azt az élethelyzetet, hogy ne a saját gyermekemet helyezzem előtérbe egy új kapcsolat reményével szemben. Persze ez attól is függ, hogy milyen a szülő-gyermek viszony. 

Nem vagyok hős, csak egy lány, aki nagyon szereti az Apukáját és a hiánya hatalmas űrt hagyott a szívében. Úgy gondolom, hogy sok mindent átéltem, olyat is, aminek még lehet, hogy nem kellett volna megtörténnie ilyen fiatalon. Talán a legjobban az bánt az elmúlt négy év történéseivel kapcsolatban, hogy ezek után sem vagyok büszke magamra. Megpróbáltam az Apukám iránti szeretetemet tettekkel bizonyítani, de sajnos ez sem bizonyult elégnek. Én hiszek abban, hogy mindig az igazság győz. Ha pedig még nem győzött, akkor még nem jött el a történet vége. Higgyen mindenki magában és szeresse a szeretteit, amíg csak tudja! A ma van, de a holnap már nem biztos. Legyünk türelmesek egymással, nem mindig tudhatjuk, hogy a másik személy éppen min megy keresztül.

Szerinted a cikk szerzője érdemli a 2020 20onévese díjat? Szavazz egy lájkkal a cikk alján! A győztes nyer egy interjút a Hangszedő Magazin Ambíció című rovatába, illetve a mardoni café jóvoltából egy vadonatúj Dolce Gusto kávéfőzőgéppel és kávécsomaggal is gazdagodik.

További cikkek: