Nem vágyom görcsösen kapcsolatra, mert egyedül is egész embernek érzem magam

A karácsony és a Valentin-nap közötti mézes-mázas időszakban párok tömkelege jegyzi el egymást, naponta láthatunk posztokat a kapcsolatukról, hogy mennyire szeretik egymást. Én pedig jó szingli módjára kitekintek az ablakon, filmbe illően a távolba meredek és azon gondolkodom, hogy mihez kezdjek úgy igazán egyedül.

Az előbbi kép csupán egy illúzió, ez a valóságban sosem történt meg. Amikor igazán magányosnak éreztem magam, akkor a jól bejáratott sírós, szerelmes filmeket bámultam, és a szerelemhez egyáltalán nem kötődő számokat hallgattam, hogy kibőgjem magamból a magány keserű ízét. Közben pedig a párban lévők lesajnáló tekintete és a „Hogy lehet, hogy még egyedül vagy?” örökös kérdés járt a fejemben. A válasz általában oda vezetett, amit mások is megemlítettek a kérdés után: „Tuti valami baj van veled.”

Minduntalan a hibákat kerestem magamban

Azt gondoltam, hogy nem vagyok elég sportos, túlságosan sok vagyok. Hogy nem vagyok elég okos vagy szép. Hogy túl őszinte vagyok. Túlságosan „haver típus”, emiatt nem lehet komolyan venni, de napestig sorolhatnám még. Megszámlálhatatlan álmatlan éjszakát töltöttem el azzal, hogy mi a gond velem, hogyan lehetséges az, hogy míg mindenki talál magának párt, én képtelen vagyok rá.

Egy friss szakítást követően úgy éreztem magamat, mint aki egy igazán jó ebédről jött, és ismét kezd éhes lenni. Nem szerettem egyedül lenni, furcsa volt, hogy bár hiányzik, nem írhatom meg neki. Lehetőség szerint buliból buliba járkáltam, hogy igazán jól érezzem magam a barátaimmal.

Talán nem is érdemes tovább taglalni az érzést, valószínűleg sokak számára ismerős

Ez az az időszak, amikor minden mozzanat fáj, és az élet kegyetlen hozzád, ugyanis lépten-nyomon szerelmes párokba botlasz. Ezzel én is így voltam, de akármennyire is rosszul éreztem magam, tudtam, hogy még nem jött el annak az ideje, hogy újra kapcsolatba kerüljek. Nem voltam kész érzelmileg, és így teltek el a hetek, a hónapok. Most már többesszámban: az évek. Szépen lassan új emberekkel ismerkedtem meg, új közegem lett, új kihívások jöttek az életembe, és én azt vettem észre, hogy kezdem jól érezni magam egyedül.

Egyedül, de miért?

Foghatnám a koronavírusra, hogy egyedül vagyok, hiszen nehezíti az ismerkedést. Foghatnám arra, hogy nincs időm, hogy nem állok rá készen – és még sok másra. Viszont nem ez a célom. A világért sem szeretnék azok közé tartozni, akik teletűzdelik a közösségi médiát azzal, hogy mennyire hálásak a 2020-as évnek. Én egyáltalán nem vagyok az. Nem vagyok hálás, hiszen sokat elvett belőlem koronavírustól függetlenül is, azonban egy dologban hozzám tett: elkezdtem értékelni a magammal töltött időt. A végeláthatatlanul sok nap, amit itthon töltöttem, arra késztetett, hogy fejlesszem magam, hogy elgondolkodjak azon, ki vagyok és mit szeretnék. Illetve, hogy feltaláljam magam.

Míg korábban roppant mód irigykedtem az utcán andalgó szerelmes párokra, addig ma már örömmel nézek rájuk, és csak remélem, hogy ez nem csupán látszat-kapcsolat. Nem vagyok szerelem ellenes, hiszen tudom, milyen szeretni valakit, és tudom, milyen érzés valakivel közös programokat tervezni. Ennek ellenére mégis jól érzem magam egyedül, és jót derülök azon, amikor egy évek óta kapcsolatban lévő embernek kiül a döbbenet az arcára.

„Egyedül vagy és nem is vágysz kapcsolatra?!”

Vágyom, de nem görcsösen, hiszen én egyedül is egész embernek érzem magam. Nem gondolom azt, hogy csak akkor tudnék kiteljesedni, ha lenne mellettem valaki. Ez pedig a következő kérdés, amitől egyenesen a falra tudnék mászni: „Miért nem szedsz már össze valakit?” A válasz egyszerű, nekem nincs szükségem csak úgy valakire, hogy ne legyek egyedül. Nem szeretném egy másik ember érzéseit a semmibe venni azért, mert nincs kedvem egyedül filmet nézni, vagy mert nem akarok egyedül sétálni.

Egyeseknek ez a természetes

Nem szeretném senkinek bizonygatni, hogy mennyire szuper érzés egyedül lenni, és hogy mennyire jót tett ez az időszak. Egyszerűen csak azt szeretném, ha mindenki elfogadná, hogy míg másoknak az a természetes, hogy párban vannak, nekem – és úgy gondolom, még sok más embernek is – az, hogy egyedül vagyok.

Talán nincs is velünk semmi baj.

Talán nem kell minket megbélyegezni, hogy biztosan kattantak vagyunk.

Talán csak ez az, ahogy jól érezzük magunkat.

Talán csak ezt szánta nekünk a sors.

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Írd meg te is a sajátodat az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: