“Nem zöldebb a fű és az ég sem kékebb, mégsem döntenék másként”

Végre süt a nap. Nem csak úgy, hogy próbálkozik a vastag, sűrű felhőtakaró mögül megvilágítani a várost és esetleg némi boldogságot vinni a szürke hétköznapokba, hanem tényleg süt. Fényes, erős, melegít, és egy kósza bárányfelhő sincs az égen, ami ezt megakadályozná.

Láthatóan az emberek is élvezik ezt a napot. A főtéren és a nagyobb sétálóutcákon nyüzsögnek a kávéházak és a vendéglők. Sokan kihasználják, hogy nem kell spinning órára menni, és inkább körbetekerik a közeli parkot, vagy egyszerűen csak választanak egy szimpatikus padot és hagyják, hogy a napsugarak színt varázsoljanak az arcukra.

Munkakeresés Angliában

Ma én is inkább egy padot választottam. Hetek óta nem volt ilyen csodálatos az idő. A telefonom szerencsére lemerült, úgyhogy értelmes dolgokon is tudtam gondolkodni. Utoljára akkor ücsörögtem így egy parkban, amikor nagy erőkkel munkát kerestem. Bár aznap fele ilyen jó kedvem sem volt. Sőt.

Előtte kinyomtattam 20 tökéletesen megírt és megszerkesztett önéletrajzot, majd magabiztosan nekivágtam az üzleteknek, hogy munka után érdeklődjek. Gondoltam, egyszerű lesz. Ez egy egyetemi város, mindenhol folyamatosan szükség van munkaerőre. Ennek megfelelően el is fogadták minden vendéglátóhelyen a papírkámat és bájosan közölték, hogy majd értesítenek. Nagyjából egy hónapja történt mindez.

Én, naiv.

Nem is értem. Pedig azt gondolom, hogy egészen jó képességeim vannak, gyorsan tanulok, több nyelvet beszélek és csapatban is jól tudok dolgozni – tulajdonképpen mindent igaznak tartok, ami az önéletrajzomban szerepel. Tényleg nem értem, mi a probléma. Majdnem fél éve költöztem ide, és azóta non-stop megy ez a munkakereső mizéria. Persze 6 hetet kellett várnom, amíg minden papírom meglett a munkavállaláshoz, de értelmes helyet, ahol dolgozni is tudnék, azóta sem találtam. Nevetséges, de lehet, hogy túl öreg vagyok? Nem ez lenne az első alkalom, hogy visszautasítást kapok a korom miatt, amiért nem vagyok elég fiatal.

Viszont, nemrég realizáltam, hogy kevesebb, mint 2 hónapig vagyok még hivatalosan egyetemista, ezért talán nem is baj, ha nyugodtan tudok a beadandóimra koncentrálni. Így is eléget küszködök velük, mert a magas elvárások meghaladják az én szintemet. Tudom, hogy alapvetően ez a lényege a felsőoktatásnak, de azért ez nehéz, na. Illetve nem is ez a nehéz, hanem én vagyok a “könnyűhöz” és a ’”jóhoz” hozzászokva.

Az emberek legalább kedvesek és legtöbb esetben segítőkészek. Egész bátran ki merem jelenteni, hogy már az akcentus sem szab gátat egy-egy könnyed beszélgetésnek. Talán ezt volt a legnehezebb megtanulni.

Szeptemberben gyakran gondolkodtam azon, hogy mennyivel könnyebb lett volna más irányba menni, meg hogy tényleg kell-e ez nekem, meg hogy mennyivel egyszerűbb lett volna a mindenki által elfogadott lineáris haladási úton maradni. De az “egyszerű” és én valahogy sosem kereszteztük egymást. Nem illünk össze.

Az élet Angliában

Hát így jár az, aki 22 évesen úgy dönt, hogy inkább Angliában fejezi be az egyetemet, hátrahagyva a családot, a barátokat, a megszokott életvitelt és a könnyű hétköznapokat.

Egyébként mindent meg lehet szokni bármelyik életszakaszban, csak az Angliában rettegett ’Brummie’ akcentust nem. (A Brummie akcentus Birminghamre és térségére jellemző sajátos dialektus, ami még a más területen élő britek szerint is rossz és érthetetlen).

Természetesen az angolok, akikkel eddig találkoztam, teljesen megfelelnek az általunk ismert sztereotípiáknak. Roppant udvariasak és bárhol bármikor tökéletes beszédtéma az időjárás. Kivétel nélkül. Viszont, és ami furcsa volt, nem nagyon nyitnak felénk, külföldiek felé – legalábbis a nagy többség. Mázli, hogy elég internacionális a hallgatói felhozatal. Nincs két egyforma nemzetiségű barátom. Nem okoz gondot az akcentus, mert egymás között is keverjük a lengyel, török, zimbabwei vagy éppen a magyar angolt.

Ha újra döntenem kéne, hogy hol szeretném befejezni az egyetemet – tudván, hogy fél évig nem találok munkát, hogy az első beadandóim közel állnak majd a bukáshoz, hogy nehéz lesz megtalálni a saját kis társaságomat, és hogy hetente csak egyszer nem esik az eső valamilyen formában – ugyanígy döntenék. Pedig nem zöldebb a fű és az ég sem kékebb.

És a nap is lement már.

További cikkek: