Noa Pothoven, egy 17 éves nemi erőszak áldozat, aki a halált választotta

Heves indulatokat keltve hullámzott végig a világsajtón a 17 éves holland lány, Noa Pothoven esete. A fiatal lány nem tudta feldolgozni gyerekkorában elszenvedett szexuális erőszak tragédiáját: másfél évig, néma csendben hallgatott a szörnyűségről. Időközben poszttraumás stressz, depresszió és anorexia kerítette hatalmába – mentális betegségei kezeléséhez azonban nem kapott megfelelő segítséget. Eleinte igenis küzdött, végül mégiscsak egyetlen egy megoldás bontakozott ki képzeletében: a halál. Noa Pothoven június 2-án elhunyt, elutasította kényszertáplálását. „Győzött a szabad akarat” – mondják sokan. „Halálhoz való jog” – mondják még többen. Én inkább ezt kérdezném: hogyan jutottunk el idáig? Miért annyira nehéz egy olyan környezetet kiépíteni, ahol nem az áldozat(ok) fizeti(k) a legnagyobb árat? Felkavaró, megrázó, lélekmarcangoló történet, és nehéz nem gondolni semmit az esetről.

Ő is egy átlagos, boldog lány volt az elején

Noa Pothoven örömmel teli életet élt, azonban 11 éves korában szexuálisan molesztálták egy gyerekzsúron. 3 évvel később, 14 éves korában további két férfi erőszakolta meg. Mint a legtöbb szexuális zaklatásnak áldozatul esett ember, ő is hosszú ideig, csendben cipelte magában a sebeket: másfél évig nem mert róla beszélni egy szót sem. Nemcsak szégyellte magát, de hibáztatta is. Többet közt ezért nem kaphatta meg időben a szakszerű segítséget, amire olyannyira szüksége volt. Az életerős, boldog lányból egy lelkileg darabjaira szaggatott fiatal lett, aki a poszttraumás stressz, a depresszió és az anorexia harcával küzdött meg minden egyes nap.

Winning or Learning című könyv

Létezésének minden katarzisát és tragédiáját írásba foglalta, szótlanul cipelt történetét végül így akarta kiemelni a fejébe zárt valóságból, hogy mindenki számára elérhetővé és átélhetővé tegye. Szenvedéseiről díjnyertes könyvet írt naplója alapján Winning or Learning címmel, és úgy tűnt, képes szembenézni múltjának tragédiájával. De csak úgy tűnt.

Az állami gondoskodás hiánya

A könyvben hosszasan elemzi Hollandia hiányosságait az ifjúkoriak gondozásában: nincsenek speciális intézmények vagy klinikák, ahol a tizenéveseknek pszichológiai vagy fizikai segítséget tudnának nyújtani. Amikor szülei is ráeszméltek, hogy mennyire súlyos a baj, nem igazán kaptak segítséget sem az egészségügytől, sem az ifjúságvédelemtől. Az egyre súlyosabb tüneteket produkáló lányt ide-oda küldözgették az egészségügyi intézmények között, a várólisták miatt nem vagy pedig csak megkésve kapott kezeléseket romló állapota dacára. (Hollandiában például átlagosan 13 hetet kell várni egy étkezési zavarokkal küzdő betegnek a kezelésre.)

Noa többször is öngyilkosságot kísérelt meg, a szülők a megfelelő segítség hiányában tehetetlennek érezték magukat. Előfordult, hogy egy egészségügyi intézményben csupán arra figyeltek, hogy a lány ne tehessen kárt önmagában, ezért ahelyett, hogy betegségét kezelték volna, csak a lányt kezelték rabként. Noah úgy gondolta, hogy egy bizonyos fokig az állami gondoskodás hiánya sodorta bele a poszttraumás, anorexiás, depressziós útvesztőbe, ahonnan végül nem sikerült kitalálnia.

Eutanázia

Az eltelt három évben az egészségügyi rendszer nem talált megoldást a lány mentális problémáira, és családja, környezete sem tudott enyhíteni szenvedésein. 2018 decemberében Noa azt mondta a De Gelderlander című lapnak, hogy nem akar tovább élni. Egy eutanáziával foglalkozó hágai magánklinikát is felkeresett, ahonnan elküldték. „Azt gondolják, túl fiatal vagyok ahhoz, hogy meghaljak. Úgy hiszik, be kellene fejeznem a traumafeldolgozási terápiát, és az agyamnak teljesen ki kellene fejlődnie. Ez az ember huszonegy éves koráig tart. Tönkremegyek, mert nem tudok tovább várni”– hangoztatta.

Hollandiában 2002-ben legalizálták az eutanáziát, a gyakorlat pedig az egyik legliberálisabb: a hollandoknál nem feltétel, hogy a kérelmező halálos beteg legyen, elegendő az is, ha elviselhetetlenül szenved, és nincs reménye arra, hogy állapota javulni fog. Már 12 éves gyerekek is kérhetik, amennyiben az orvos úgy ítéli meg, hogy az adott beteg szenvedése valóban kibírhatatlan.

Passzív eutanázia

Miután Noa eutanáziára vonatkozó kérelmét a magánklinika elutasította, éhségsztrájkba kezdett. Kritikus állapota miatt kórházba kellett szállítani, hogy mesterséges kóma során táplálni tudják. Felébresztését követően kijelentette, hogy nem szeretné, ha a továbbiakban is gondoznák. Nem evett, nem ivott, akarata szerint megszakították kényszergyógykezelését.

Azóta törölt Instagram-oldalán közzétett utolsó posztban ezt írta: „Hosszú évek küzdelmei után kiszáradtam. Most már egy ideje nem eszem és nem iszom, és sok megbeszélés után arra az elhatározásra jutottunk, hogy elengednek az elviselhetetlen szenvedésem miatt. Minden nap újra átélem a fájdalmat és a félelmet. Mindig félek. A testemet pedig a mai napig mocskosnak érzem. Betörtek a testembe, amit már nem lehet visszafordítani.”

Noa június 2-án, két óra 40 perckor elhunyt. Otthonában tért örök nyugovóra. Erre vágyott, békére lelt, én azonban mégsem érzek békét. Inkább csak tehetetlen dühöt és szomorúságot. Ez, ahogy Ferenc pápa megírta a Twitteren: mindannyiunk veresége. Szeretném hinni, hogy egyszer majd létrejön egy olyan környezet, ahol a bántalmazottak nem fogják magukat hibáztatni a „magának köszönheti”, „minek ment oda”, „biztos provokálta” társadalmi megnyilvánulások miatt. Ahol a szülők, a barátok és a közeli hozzátartozók igenis időben észreveszik a baljós jeleket, ahol az áldozatok mernek időben segítséget kérni, és ahol a szakszerű segítséget (időben) meg is kapják – nem pedig csak gyógyszerekkel tompítják őket.

További cikkek: