Nyílt levél a Csendesekhez

Kedves Csendesek!

Ti, akarom mondani, mi, akik nem merik elsőre elmondani a véleményüket, akik nem merik felvenni a kicsit merészebb kedvenc pólót, és akik csak akkor mernek beszélni önmagukról és a vágyaikról, ha kérdezik.

Szóval: kedves Csendesek! Itt az ideje zajosnak lenni.

Az embereknek évszázadokig kellett szigorúan követniük azt a társadalmi normát, ahol szó sem lehetett az önmegvalósításról. És most, amikor a média és a világ arra ösztönöz minket, hogy vállaljuk fel stílusunkat, véleményünket, szexualitásunkat és vágyainkat, egyesek – akik közé tartoztam és tartozom jelenleg is – még mindig félnek.

Ha azt mondom, hogy az önkifejezéstől leginkább azok az introvertált fiatalok, gyerekek és felnőttek félnek, akiknek alacsony az önbizalmuk, akkor nem mondok semmi újat, mindössze egy tényt közlök. De mi készteti arra a félénkebb fiatalokat, hogy ne merjék hallatni a hangjukat egy olyan társadalomban, amely az összes többinél jobban hangoztatja az elfogadást? Hát ez az: csak hangoztatja. Elég kiposztolni valamit a netre – lehet az akár egy kép magadról, esetleg egy Youtube videó vagy véleménynyilvánítás -, olyan kommenteket fogsz kapni, amik a témától teljesen függetlenül még a hajadra is kitér személyeskedés gyanánt – nem épp a legfinomabb jelzőkkel. Ezeket a kritikákat és kommenteket pedig nem mindenki kezeli jól.

Miért kell, hogy durva, személyeskedő kommentekben írjuk meg ellenvéleményünket, amikor tapintatosan és emberien is tudnánk közölni őket anélkül, hogy a másik önbizalmába gázolnánk. És ez csak az internet, az iskolai közösségekről nem szóltam még semmit. Az ember önbizalma és büszkesége még kamaszkorában is nagyon sérülékeny, mert ezek a korai félig-felnőtt, félig-gyerek időszakok egész életünkre kihatnak. Ha valakinek arról szól a középsulis élete, hogy retteg, nehogy a nagyszájú menők az ő ruháin, jegyein, véleményén akarjanak gúnyolódni, és ezért inkább hangtalanul meghúzódik az egyik sarokban, akkor annak nagyon sanyarú az élete. Őket hívják úgy, hogy a Csendesek. Tudom, mert én is az voltam.

Az ember ilyenkor két szék közé esik: vagy beáll a sorba és eltipor másokat a hangjával, vagy pedig befogja ballagásig, hiszen aki egyszer meghunyászkodott, annak nem nagyon nyelik le a többiek, ha mégis el akarja mondani a véleményét. Ilyenkor hatalmas a belső és a külső feszültség is, mert érezzük, hogy nem jó így nekünk, de egyszerűen nem merünk változtatni, mert nem akarunk céltáblává válni.

Van, aki úgy születik, hogy már kicsi korában tudja magáról, hogy erős és fontos. Nekik könnyű ököllel verni a mellkasukat és szajkózni, hogy “legyetek bátran önmagatok!”. A baj egyébként ott kezdődik, amikor látja, hogy egy félénkebb valaki – akinek nagyobb a belső értéke, mint neki – hallatni akarja a hangját. Őt nem elég csak úgy megalázni, mint a többi Csendest, elhallgattatni egy disznó viccel… Az irigység határtalan inspirációt tud nyújtani. Ezzel könnyen derékba tudja törni a Csendes próbálkozását és egy életre elvéve a kedvét attól, hogy elmondja a véleményét. Ezért van az, hogy csendesek Csendesek.

Nem születtünk egyformának – hál’ istennek -, de mind ugyanazokkal az érzésekkel reagálunk le bizonyos élethelyzeteket. És vannak, akik mégsem fogják fel, hogy ha nekik is valaki visszamondaná azt a két-három mondatot, amivel ők az imént trancsírozták szét a másik önbecsülését, akkor mélységesen fel lennének háborodva. Mindig is lesznek ilyen emberek, akik mindenkinél feljebbvalónak gondolják magukat.

De Csendeseknek nem kell lenniük. Sőt, nekünk sem kell csendesnek lennünk, nem kell hallgatnunk! Boldognak kell lennünk. Hozzá kell szoknunk, hogy igenis elmondhatjuk a véleményünket egy olyan társadalomban, ami ha kritizálásról és széthúzásról van szó, magasan a toppon van. Ki kell állnunk és vállalnunk kell, hogy igenis, ezt én másképp gondolom. Csak az első lesz nehéz. Tudom, hogy mindez először belső harcot és hosszas tépelődést jelent, de amikor majd bátran elmondod a gondolataidat, vidáman a tükörképedre mosolyogsz, a kedvenc ruháidban jársz, és reggel, amikor felkelsz, nem kell szoronganod egy újabb munka, egyetemi- vagy sulis nap miatt, akkor biztos, hogy megérte. Akkor boldog leszel. Meg kell védenünk egymást és ki kell állnunk egymásért. Egy-két bíztató szó életeket és lelkivilágokat változtathat meg.

A szavakban ott van a hatalom, csak jól és bátran kell használni őket.

Sok sikert minden Csendesnek, legyünk boldogok!

Szeretettel,
egy ExCsendes

További cikkek: