Nyílt levél a férfihoz, aki tökéletes, de mégsem tudok beleszeretni

Hazahoztál kocsival a tökéletes randi este után, csókkal elköszöntél és még mielőtt hazaértél, az egyik piros lámpánál bepötyögted chat-en, hogy “Máris hiányzol!”. Tudom, hogy most a fellegekben kéne járnom, majd egy hatalmas vigyorral az arcomon édes álomba zuhanni. De az érzés elmarad, az arcom is teljesen normál állapotban alszik el és semleges érezelmekkel kelek másnap. Hogy miért? Ezt magam sem tudom, pont ez a baj.

Betoppantál az életembe, amikor már elvesztettem a férfiakba vetett hitem és megmutattad, hogy igenis léteznek még úriemberek. Vannak még olyanok, akik küzdenek egy hölgy kegyeiért és tudnak, sőt akarnak udvarolni! Még gondoskodni is tudnak, úgy, hogy közben végig férfiak maradnak. Te vagy az élő bizonyíték, arra a bizonyos “mindig van kivétel” jelmondatra. Akiben, szinte látom a mintaférjet, a gondoskodó apát és azt, akire minden nő egy kicsit vágyik. Nem tudnék és nem is akarnék rosszat mondani Rólad, mert habár senki sem hibátlan, Te mégis egész közel állsz hozzá. 

“Akkor mégis mi a baj?” – kérdezhetnék oly sokan. Az, hogy én mégsem vagyok érted oda. A logikus énem tisztán látja benned a tökéletes partnert, a biztos és jó választást, az ésszerű döntést, de a szívem nem. A szívem valami mást akar, de hogy mit, azt sajnos ő sem tudja. És ahogy felismertem magamban ezt az érzést, nem tudom kiverni a fejemből.

Csodálattal nézel rám, és az egekig magasztalsz, már szinte olyan magasságokig, hogy én is elhiszem, hogy egy Istennő vagyok. Mert ezt érezteted velem, mert a Te szemedben tényleg ez vagyok. Bárcsak én is tudnék, így nézni Rád. Bárcsak én is tudnék rajongani érted, de nem tudok. Hiába próbálom rávenni magam, vagy kierőszakolni az érzést magamból, nem megy és ez így nem is fog. Az érzelmek nem így működnek, ezt mind tudjuk. 

Pedig minden megvan köztünk: a közös témák, a közös humorérzék, az egyhullámhossz, a közös értékrend, prefenciák, érdeklődési körök. Egyetlen dolog hiányzik: a kémia. És ha nincs kémia az elején, akkor nem is lesz a közepén sem, a végén meg pláne. Ez az egyetlen olyan dolog, amin nem tudunk változtatni, ami rajtunk de mégsem rajtunk múlik. Csókolhatsz Te engem akármilyen szenvedélyesen, ha közben én nem érzek semmit legbelül. Lehetnek forró éjszakáink együtt, ha nálam mindez puszta élvezetszerzés. Hiányozhatok én Neked akármennyire, ha Te nekem nem hiányzol.

Ha az érzelmek nincsennek is a részemről, bűntudat annál inkább. Filmezünk és Te bújnál, ölelnél, csókolnál, de engem jobban leköt a film. Autózunk és zenét hallgattunk, éneklünk, bohóckodunk, de jobban érdekel a zene és a táj, mint az, hogy ki ül mellettem. 

Látom a szemedben a csillogást, ahogy rám nézel és mindig egy kicsit jobban fáj a tudat. Mindig egy kicsit rosszabbul érzem magam. Mégis mi a baj velem? Miért nem érzem azt, amit Te? Miért nem vagyok már szerelmes? 

Nem ezt érdemled. Te ennél sokkal jobbat érdemelnél, tudom. Mégis várok, mert legbelül a lényem egy piciny része reméli és bízik benne, hogy kialakulnak majd ezek az érzelmek. Idővel jönnek majd és egyszercsak valami átkattan az agyamban. “Fake it ‘till you make it” tartja a mondás, vagyis színleld, amíg tényleg nem érzed úgy, és én próbálom, nagyon! Akarom, hogy ez működjön és ettől csak még görcsösebb lesz az egész.

Néha arra gondolok, hogy lehet nem találnék még egy ilyen embert, aki ennyire csodál, aki ennyire tud szeretni, mint Te. De felmerül a kérdés, hogy mi a fontosabb, hogy minket szeressenek, vagy hogy mi szeressünk? Engedhetem, hogy szeress engem, ha én nem tudlak viszont? Legalábbis nem úgy, olyan szerelemmel szeretni, mint Te.

Itt vagy előttem, Te, a férfi, aki szinte tökéletes. Akiről minden nő álmodik, akit magam mellé kívántam. Mégsem érzek irántad semmit. És tudom, hogy a csillagokat is lehoznád az égről nekem, de engem sajnos az sem hatna meg, mert ugyanúgy nem vágynék úgy Rád.

El kéne engedjelek, de ahhoz előbb éreznem kellene irántad valamit. Mert így, csak egy kedves Valaki vagy az életemben, nem pedig Ő. 

További cikkek: