“Ő ütött, én futottam!” – avagy a fiatalok élete tényleg nem olyan, mint egy málnafagyi

Megvan az érzés, amikor fiatal vagy és azt mondják neked, hogy ezek a legszebb éveid? Hallgatod ezt, miközben itt állsz fiatal felnőttként az élet küszöbén, ahonnan nem tudsz mozdulni sem, és nem azért mert képtelen vagy rá, hanem mert egy egész pandémiás helyzet szembe csapta veled az ajtót, még mielőtt átléphetted volna azt a küszöböt. Még nem vagy felnőtt, de már gyerek sem vagy, hova is lépnél erről a küszöbről? Egy édes, finom, könnyed, hűs és rózsaszín világ tárulkozik eléd. De az életed nem egy málnafagyi, ami enyhít a nyári hőségen.

Következne a ballagás, a szerenád, a búcsú és reményteljesen izgulsz az érettségi miatt, hisz évek óta erre készülsz. Azóta sem tudod elengedni a gimnáziumot, a barátaidat, a tanáraidat és a legfontosabbat: a kollégiumot. Szörnyű trauma, aztán következik a hazaköltözés. Egyedül maradtam otthon az érettségivel, a nyelvvizsgával és a felvételivel. „Kislányom vasald már ki még ezt az adag ruhát!” De hát online órám van – próbálom magyarázni –, és még van két beadandóm, ami megírásra vár, közben pedig már este nyolc óra van, miközben reggel hat óta a gép előtt ülök.

Elrepült ez az idő, a vártnál is gyorsabban. Nyit minden, ezzel együtt megannyi lehetőség tárul elénk. Felvettek egyetemre. Akkor most kollégium vagy albérlet? Mi lenne a legjobb? Természetesen a kollégium lenne a jobb, de nem vettek fel. Találtam egy albérletet a központban, az egyetem mellet: három szobás lakás, takaros. Pont olyan az illata, mint a kollégiumnak, legalábbis mindig is erre emlékeztetett.

Eljött a szeptember első hete, és ennek velejárói: egyetem, új emberek, új tanárok, kocsma, ismerkedés, munka. Felvettek egy gyorsétterembe, így hétköznap egyetemre jártam, hétvégén pedig dolgozni. Esténként sörözés volt a program, kéthetente egyszer pedig családlátogatás. Tökéletes harmónia. Egészen amíg el nem jött a november. A hírhedt novemberi nap, amikor minden bezárt fél évre.

Emlékszem azon a délutánon mintha az egész város kicsit izgatott lett volna. Mindenki pezsgett, mint Szilveszterkor. Akkor még mit sem sejtettünk, hogy fél évre elveszítjük a normális életünket. Se egyetem, se kocsma, se színház. Kész csőd. Három napos rektori szünet vette kezdetét. Most találd ki, hogy mondj fel, hagyd itt az albérletet és költözz haza, vagy fizesd a már majdnem nemlétező munkahelyedből az albérletet, hogy ne sértsd meg a lakótársaidat?

Már csak szolidaritásból is a másodikat választottam, persze. Meg ki akar fiatal felnőttként hazaköltözni, mikor van egy saját háztartásod? Csörög a telefon. „Tudsz dolgozni ebben a helyzetben?” Igen! – vágtam rá vakmerő büszkeséggel. Reménykedtem, hogy legalább az albérlet árát fizetni tudom, és szüleimnek csak a többit kell, pótolják. A málnafagyis kis rózsaszínköd hamar szertefoszlik. Megannyi üzenet érkezett, hogy „Bocsi nem kell jönnöd dolgozni!” Miből lesz így pénz albérletet fizetni?

Elérkezett az első vizsgaidőszak, hogyan is kell ezt? Közben már egy hónapja lassan össze vagyunk zárva a lakótársaimmal. Te bírnád ezt józanul? Vagy minden másnap innál, hogy kevésbé fájjon? Vagy ha minden hétvégén ezt megduplázod, akkor biztos nem fog fájni, csak a másnap. Vagy épp az, hogy a lábad között hever valaki, akit nem szeretnél.

Szép sorjában alakult ez így: crush, plátói szerelem, valóságos szerelem, csalódás, bántalmazás. Megtalálni a pandémia kellős közepén életed szerelmét, majd azon kapni magad, hogy fülig szerelmes vagy, imádod mint a málnafagyit. Rájönni végül, hogy kihasznált. Üss vagy fuss: ő ütött, én pedig futottam. Minél messzebb, legfőképp magamtól.

Barátaid egy csöpp együttérzést sem mutatnak. „Ő egy köcsög!” – mondják, és valóban az. De te mit tennél azzal az emberrel, akit imádsz? Ő az egyetlen, aki megért, viszonoz, fenntartja a látszatot. Szedett-vedett kis vágykocsidra felcsapod az Irsaitól átitatott, összekúrt szerelmi vallomásokat, és bebeszéled magadnak, hogy értékes vagy és szüksége van rád. Szüksége van arra, hogy kihasználjon. Tökéletes párosítás. Egy amúgy is nyomorult karantént, erre a kreténre pocsékolsz el, mert elhitted, csak azért, mert szépen rebegteted a pilláidat, a pillakirály majd eljön érted és elvisz a tollasbálba. Elhitted aranyom.

Utálod a mindennapjaidat. Felkelsz, zúg a fejed a napi öt kávétól, és a két doboz cigitől. Lehet, hogy nem kellett volna tegnap is bort inni. „Nembaj, ma nem fogok inni, hanem hamar le fogok feküdni.” – biztatom magam. A barátaimmal hónapok óta nem találkoztam, a legjobb barátnőmmel megutáljuk egymást, a család leszar, kihasználtak, az egyetemen egy nulla. A fiatalok élete nem málnafagyi, de legalább újra munkát kaptam.

Kívülről úgy tűnik, hogy minden rendben van, aztán a legjobb barátnőm bejelenti: költözünk. Minden szabály előre pontosan meg van szabva. „OCD-s vagy!” – közli. Zavarja az OCD-met, hogy a bögrék nem szín és méret szerint vannak csoportosítva a szekrényben. Felháborít. Pontosan nincs kimérve mennyire legyen felhúzva a redőny. Felbasz, utálok itt lenni. Tovább inni, vagy velük kellene költözni? Az OCD-met bassza a jelenségük.

Az új munkával együtt jár az ordítást, a megalázást, a gúnyolódást, és még fogdosnak is. Tűrd el, mert nincs miből fizetni az albérletet! Szeresd azt a munkát, ahol a munkát magát szereted, viszont a benne rothadó embereket egész szívedből gyűlölöd. Pontosan úgy, mint a gyorskaját.

Már csak szakirodalmat olvasol. Megkérdezik tőled, hogy mit olvastál mostanság? A feltett kérdés és a válaszod közötti időt már nem is lehetne mérni ciripelésekben, hanem sokkal inkább tehénbőgésekben, hiszen annyira hosszú. A memóriád elromlott. Megvan, hogy már ötször ugyanazt a kérdést feltetted negyed órán belül? Ámultan állsz és nem érted a szitut.

Újabb és újabb problémák bukkannak fel az életedben egyesével, és ez bassza az OCD-det, mert a páros szám az olyan szépen mutat. A páratlan számokat egyébként nem szeretem pont ezért. Egyet szeretek közülük, amelyik napon születtem. Az pont páratlan,  akárcsak én. Itt állok a hatalmas zűrzavar közepén páratlanul, egyedül. Akár egy magányos málnadarab a fagyiban. Egy meleg nyári napon várod, hogy egyél egy fagyit, amelyben egy málnadarab van a közepén értetlenül, céltalanul és várja a megváltást, vagy legalábbis azt, hogy valakinek szebbé tegye a napját. De sajnos a fiatalok élete nem málnafagyi.

További cikkek: