Oké, most baj van. – Alkoholizmus huszonévesen 1.

Huszonöt éves vagyok és alkoholista. Néhány hónapja tudtam kimondani. Néhány hónappal ezelőtt tisztában sem voltam még vele. Úgy gondoltam, hogy ez életkori dolog, csak azért piálok ennyit, mert most lehet. Vagy ez csak egy időleges dolog, hiszen bármikor leállhatok vele. De a folyamatos padlófogások, az egyre gyakoribb egyedüli ivászatok és az életemre és a környezetemre gyakorolt romboló hatások lassan már nem hagytak más választást, minthogy segítséget kérjek. És néhány alkalom után ki kellett mondanom. Ott ültem, még huszonöt sem voltam és kimondtam, hogy alkoholista vagyok. De ne szaladjunk ennyire előre. Mert most még csak az elején vagyunk és egyelőre hadd meséljem el, miképpen jutottam el idáig.

Nem is tudtam mennyire új kezdet

A középiskolai évek bulizás és piálás szempontjából átlagosan teltek. Ha az ember minden nap suliba jár és ott a szülői ház felügyelete, akkor viszonylag nehezen csúszik szét. Nekem itt legalábbis még nem sikerült. Néha bulik, néha sulis események (gólyaavató, szalagavató) alkalmával volt pia, néha dögivel, de ezek még a határkereső, esetlen tini berúgások közé tartoztak. Mivel ezek még eseményszámba mentek és nem ismétlődhettek meg hetente, sőt, havonta sem, így nem vesztettem még el a talajt a lábam alól. Aztán jött az egyetem Budapesten. Elköltözés a nagyvárosba vidékről, kilépés a szülői felügyelet alól, a keretrendszer hihetetlen mértékű lazulása. Ez volt az első rizikófaktor az életemben, ami aztán be is váltotta magát.

Én irányítok

Az irányítás alatt itt még egyelőre azt értem, hogy az életemet én kormányzom. Ám ez hamarosan megváltozni látszik. Mert valóban kialakíthattam magamnak egy testhez álló életritmust. Szabadság az órarend összeállításánál, ráadásul el is dönthettem bemegyek-e az órákra vagy sem. (Általában ez utóbbi valósult meg.) És nincs kontroll a buli felett! Oh, igen, végre minden gimis elfojtást és szabadságvágyat megélhettem! Senki nem mondta mikorra érjek haza, hányszor menjek el, mit csináljak és én bizony elkezdtem annyit bulizni, amennyi a csövön kifért. És hát természetesen minden buliban megittam annyit, amennyit bírtam. És ez volt a nulladik pont. Az önkontroll teljes hiánya. Sőt, nem is. Az önkontrollnak még az igénye sem merült fel bennem. Nem is éreztem ezt problémának. Viszont, ha én nem tudom felügyelni a cselekedeteimet, akkor itt már vajon ki is irányít?!

A tényleges első pont

De innen vissza lehetett volna jönni. Talán, ha ebben az életmódban eltelik egy kis idő, akkor magamtól is rájövök, hogy ez nem egy járható út. De idáig nem jutottam el, mert érkezett egy nő az életembe. Egy nő, akit akkor az életemnél is jobban megszerettem. A szerelem olyan foka volt ez, amit nem is biztos, hogy ember fel tud fogni, nekem legalábbis nem sikerült, annyira elvakított. De mindegy, nem ez a lényeg. A történethez csupán annyi tartozik, hogy nem volt egyszerű a szerelmünk. Huzavona és játszadozás kezdődik, ami hozza magával a mindennapos bizonytalanságot, hogy most akkor igen vagy nem? Ezt pedig ennyire nagy szerelemmel eltelítve nem bírtam ki önmagában és meghoztam egy döntést, ami a szó szoros értelmében megváltoztatta az életemet. Elkezdtem stresszoldásként inni. És itt már baj van. A pia addig maximum a bulik kelléke volt, most azonban egy eszközzé vált, amit nap nap után használta, hogy leoldjam ezt az iszonyatos bizonytalanságot és félelmet, amit az esetleges beteljesületlenség kapcsán éreztem. A függőségem története itt kezdődik.

Folytatás

Ennek elmesélésre azonban egy írás nem lesz elég. A következő cikkben elmesélem milyen volt a lecsúszás és mikor jött el a pont, hogy segítséget kérjek. A harmadik írás elmeséli, hogy milyen volt az alkoholizmust beismerni magamnak és hogyan változtatta meg az életemet a felismerés. A negyedik részben megmutatom milyen hatással volt a függőség, majd az azt követő tisztulás a környezetemre. Végezetül szeretnék mesélni arról, most hogy vagyok és miképp látom a jövőt. 

További cikkek: