Oly messze még a viszontlátás – Búcsú a Nagypapámtól

Sokadszorra kezdem soraimat, mert bár a szavakkal való játék a mindenem, azonban írásom témája közel sem ily műi, idilli, így inkább kimondom: visszatekintek az elmúlt egy évemre, amikor megpróbáltam feldolgozni és elengedni, amit nem lehet. A nagypapám, aki a mindenem volt, egy súlyos szívinfarktus következményeképp kénytelen volt földi terheit letenni, megpihenni, majd Isten országában nyugalomra térni. Tavaly tavasszal az egész világ korunk vírusától félt, ellenben bennem csakis egy érzés dolgozott, hogy mi lesz, ha elmegy és bekövetkezik az, amitől egész életemben rettegtem: 2020. 05.04., végleg elaludt.

Hogy mit jelentett nekem Ő?

A mintaapát, amelyben nekem általa volt részem és, amelyet meg nem született gyermekeimnek is kívánok majd egyszer. Az unokája voltam, a szeme fénye, a büszkesége, a mindene. Az egyetlen, akitől a Dórika, a Bólogatós kiskutya vagy a Butyuka a legszeretetteljesebbnek hangzott. Akivel minduntalan köröztünk a lakótelep körül, miközben kerestük a négylevelű lóheréket vagy a harminchetes rendszámokat, olykor aprópénzt is találtunk a földön. Aki, amikor elbúcsúztam tőle és a nagymamámtól, minden alkalommal ott állt az erkélyen, hogy integethessen nekem. Most hiába nézek vissza, az erkély mindenkor üresen tekint rám vissza.

Ő volt az az ember az életemben, aki a tudásszomjra sarkalt. Tőle és Anyukámtól azt tanultam, hogy amit megtanulok, azt már nem vehetik el tőlem. Azt érzem, hogy ő ültette el a kíváncsiságom és a világ tudására szolgáló magvait, amelytől örök éhség tombol bennem, hogy megismerjem mindazt, ami körbe vesz. Amelyre ereje volt szellemileg és anyagilag egyaránt, azzal mind segített és támogatott engem, hogy mindent megadhasson nekem. Azért, hogy semmiben se szenvedhessek hiányt. Az iskolai versenyeimen ott volt és támogatott, ha kellett gyakorolt velem és mindig megoldotta, hogy életem minden jelentős eseményén ott legyen. Nincs arra szó, hogy mennyire nagyon szeretett és büszke volt rám. Ezek puszta szavak, melyek mélységét már csak egy hófehér urna őrizi.

Mikor fordult oly rosszra minden?

Bolondok napján, április elsején, az első egyetemi online órám előtt 5 perccel csörgött a telefonom, Anyukám volt az: a Papát elvitte a mentő, szívinfarktusa volt. Sírógörcsök és rohamok között egy addig ismeretlen állapotba kerültem. Intenzívre került, három napig semmit sem tudtunk róla. Számunkra csak az ima maradt az ezt követő hónapban. Covid19: a látogatást korlátozták. Eltelt két hét és hol jobban volt és tudott pár percig kommunikálni, hol pedig egész nap aludt. De mi egyszer sem láthattuk, egyszer sem foghattuk meg a kezét, de éreztük, hogy Ő kezdi feladni.

Április 14. Anyu, könnyekkel a szemében, remegő, halk hangján a következő szavak hagyták el a száját: „Kérlek öltözz fel, be tudunk menni a kórházba, hogy elköszönjünk a Papától”. Abban a pillanatban azt hittem, hogy a mellkasomból kiszakadni vágyó fájdalomnál rosszabb nem jöhet, de akkor fel sem foghattam, hogy mit hozhat a következő időszak. Beutaztunk, leparkoltunk, lázmérés, védőruha fel. Ahogy a mozgóajtó széttárult, megláttam őt: védtelenül, kiszolgáltatva, gyengén, a szeretet mindennemű hiányában. Amikor az ágyánál álltam és a kezét fogtam, a szeméből ragyogott a tisztaság, az önzetlen szeretet és ő akkor már tudta azt, amiről nekem fogalmam sem volt. Az utolsó kérése az volt hozzám, hogy „Dórika, légy nagy ember!”  Ígéretet tettem neki és minden, amit cselekszem, egyben az ő kívánságát szolgálja mindörökké.

Isten bő egy hónapot adott ajándékba, amíg Papa még élt és hallhattuk a hangját. Anyukám kapott látogatási engedélyt, így az ezutáni két hétben minden egyes nap bemehetett és beszélhetett hozzá. Ha épp nem aludt, etethette, foghatta a kezét, egy kevés még jutott neki osztályrészül. A Papa bal pitvarának 70%-a elhalt és számára az ágyban fekvő lét a kiszolgáltatottság zálogán nem lett volna életként értelmezhető. Utolsó találkozásuk Anyák napjára esett, Papa egy érdekes jelenségről mesélt neki: „Álmomban olyan helyen jártam, ahol eddig még soha: minden olyan fényes volt”. Amikor Anyu hazajött azt mondta, hogy úgy érzi, Papa már nem jön haza hozzánk. Eltörött a mécses.

Május 04. 8:12. Korán reggel a tavaszi napfény bearanyozott mindent. Emlékszem, hogy a térnek mely pontján vettem fel csörgő telefonomat. Anyu. Másodpercekig semmi szó. Elaludt. A világom kettétört és, ahogy felnéztem, a napsugarakban az ő arcát és aranybarna, mosolyra húzódó szemét láttam lelki szemeim előtt. Arra gondoltam, hogy ő már onnan fentről figyel rám és kísér tovább utamon: ő már az én őrangyalom. Oly sok mindenről írhatnék és jegyezhetném a fájdalom ezernyi keserédes színét, s annak árnyalatait, a tűpontos leírás itt elmarad.

A gyász

Fel lehet dolgozni, hogy életed egyik legmeghatározóbb személye egyik pillanatról a másikra megszűnik a földön létezni? Nem. Akkor sem, ha azt mondod, hogy könnyebben megy neked, mert a hiány, a szeretet, a közös múlt és az a megannyi kép, amit tervezünk, és ami bennünk élt, minden alkalommal tárgya annak, hogy a szív összeszorul. Én fél évig árnyéka voltam önmagamnak, minden tekintetben és csak egyetlen dolog segített enyhíteni fájdalmamon, ha a könyvek világa által kiszakadhattam a valóságból és más univerzumokban elfeledhettem azt a földi kínt, amit a Nagyapám gyászával megéltem. Fél év, egy év, a hiány mindannyiszor múlhatatlan.

Amely a könyvek mellett segített az elfogadásban, hogy tudtam, számára már sokkal könnyebb így. Tudtam, hogy az, hogy szeretném, hogy még éljem, az rólam szól: az érzéseimről és az előttem álló fájdalom megélésének elkerüléséről, és nem arról, hogy neki mi a jó. A reá váró élet semmi örömmel nem ajándékozhatta volna meg, amelyben talán kevés lett volna, hogy vagyunk mi, a család. Úgy gondolom önzőség lett volna bármi nemű cselekvés vagy intézkedés, ami nem az ő javát szolgálta volna a helyzet racionalitásán.

Hogy mi vitte el őt? Az a hatalmas, szeretetben gazdag és csodálatos szíve. S, hogy fel lehet-e dolgozni, ha egy szerettünk eltávozik? Az idő az egyetlen, mely segít abban, hogy elfogadjuk az űrt: amit hagynak, azt feldolgozni teljesen talán sosem lehet. Könnyebb, ha beszélek hozzá, nosztalgiázok róla vagy, ha minden nap mosolyoghatok a fotóját látva, de a tudat mindig ott marad, hogy oly messze még a viszontlátás.

További cikkek: