Önkéntesként egy kenyai gyermekotthonban: a miértektől az árvaház kapujáig

A gyerekek épp óvodába igyekeznek. Fotó: Fülöp Lili A gyerekek épp óvodába igyekeznek. Fotó: Fülöp Lili

Az Egyenlítőtől délre, a Taita-hegyekben bújik meg egy apró falucska, amely vidám gyerekhangoktól zeng. A kacajok és izgatott kiáltások egy árvaházból szűrődnek ki, ahol már tűkön ülnek a kicsik, hiszen hamarosan új önkéntes érkezik közéjük. A látogató én vagyok, ez pedig itt a történetem bevezetője arról, hogy hogyan éltem Kenyában.

A Nairobiból induló vonaton ülök, Voi felé tartok, és figyelem a mellettünk elsuhanó tájat. De nem, nem is figyelem, csak bámulok bambán kifelé, gondolataim pedig megállíthatatlanul kavarognak arról, hogy vajon milyen lesz az elkövetkező négy hónap. „Mi van, ha nem fogok jól kijönni a gyerekekkel?”, „Csak maláriás ne legyek, úristen…”, „A kedvenc kendőm otthon maradt…”

Az éjszakai repülőút okozta kialvatlanságtól még inkább fáj a fejem, és már-már eluralkodik rajtam a pánik. Veszek egy mély levegőt, ismét kipillantok az ablakon és elmosolyodom, amikor meglátok egy békésen legelésző zebrát az út mentén. Oké, szóval itt volt ez a zebra, most meg már egy elefánt, nem semmi, tényleg Afrikában vagyok. Pár óra, és megérkezem a gyerekekhez, úgyhogy még egyszer, utoljára átgondolom a helyzetet pontról pontra, és minden rendben lesz.

Bura

Egy kenyai faluban, Burában található a Szent József Gyermekotthon, amelynek fenntartását egy magyar szervezet, a Taita Alapítvány Afrikai Gyermekekért segíti. Közel tizenöt éve, legfőképpen magyar magánszemélyek támogatásának köszönhetően járulnak hozzá az árvaházban élő gyerekek szociális ellátásához és iskoláztatásához. Az intézményt két apáca, Sister Rachel és Sister Willy vezeti, mellettük egy dadus, valamint két-három szakács- és takarítónő dolgozik fáradhatatlanul azért, hogy a közel negyven gyereknek kiegyensúlyozott gyerekkora lehessen. Az alapvető életkörülmények megléte mellett azonban a kicsiknek szükségük van játékra, beszélgetésre és mesére is – ez az a pont, ahol én jövök a képbe.

Már annyira egyértelmű számomra, hogy minden szorongásom ellenére is bekapcsolódtam az árvaház életébe, hogy nehéz elkülönítenem egymástól azokat a lépcsőfokokat, amelyeket végigjártam annak érdekében, hogy idáig eljussak. Szinte könnyedén legyintek már arra a kétségbeesett érzésre, amikor néhány évvel ezelőtt elképzelni sem tudtam, hogy mihez kezdjek a frissen megszerzett diplomámmal. Hogy hosszú hónapokon át nem találtam a helyem, ki sem mozdultam otthonról, és csak pörgettem a Facebook hírfolyamát naphosszat. És akkor hirtelen ott volt. Egy gyakornoki lehetőség az Afrikáért Alapítványnál. Egyre fontosabbá vált számomra a társadalmi felelősségvállalás és a hazai érzékenyítés – valamint Afrika is belopta magát a szívembe -, ezért jelentkeztem a pozícióra, és innentől kezdve minden olyan természetesen zajlott, hogy elképzelni sem tudtam, hol máshol lehetnék, mint Kenyában.

Hirtelen ránt vissza a jelenbe a vonaton megszólaló hangosbemondó, amelyen keresztül egy kedves, ám számomra még kissé furcsa akcentusú hölgy arról tájékoztatja angolul az utasokat, hogy tőlünk balra a Kilimandzsáró látható. A felhős, párás időben azonban csak sejteni vélem, hogy merre lehet Afrika legmagasabb csúcsa. Szeptember második fele van, esős évszak végén járunk, amikor a 25 fok körüli meleget még gyakran feldobja egy-egy esőzés.

Voiból az út Bura felé

Gondolataim visszakúsznak a gyerekekhez, hiszen hamarosan megérkezem Voiba, ahonnan még közel egy órás autózást követően fogok megérkezni Burába. Alig várom, hogy a talpam alatt érezhessem a vörös színű földet, és izgatott léptekkel elindulhassak az árvaház kapuja felé.

Cikksorozatomban a burai gyermekotthonban eltöltött, 2018 szeptembere és 2019 januárja közé eső négy hónapomra emlékezem vissza.

Az alapítványról további információkat itt találsz.

További cikkek: