Önkéntesként egy kenyai gyermekotthonban: visszaemlékezés 2018 szilveszterére

Sötétség. Hideg. Feszült várakozás. Tömeg, tűzijáték, kifröccsenő pezsgő, részeg kiáltások. Félelem. Gyerekkorom óta nem szerettem a szilvesztert, és ez az ellenállás csak nőtt bennem az évek előrehaladtával. Gyakran már hetekkel előre szorongtam a kötelező bulizás gondolatától, nyomasztott az elvárás, hogy ezen az estén, ha törik, ha szakad, jól kell éreznem magam. Sokáig hibáztattam magamat, hogy mindez miért nem sikerül nekem soha, miközben mások szemmel láthatóan alig várják az év végi partikat. Egy pár éve valami megváltozott, elkezdtem jobban megismerni és elfogadni önmagam. Már nem támasztom magammal szembe azt a számomra teljesen irreális elvárást, hogy az év utolsó estéjén Budapest belvárosában vándoroljak kocsmáról kocsmára, házibuliról házibulira. Tavaly azonban mégis rendhagyó volt a szilveszterem, hiszen Kenyában töltöttem.

2018 decemberében több gyerek is megbetegedett a burai Szent József Gyermekotthonban. A legkisebbek egyre kevésbé voltak aktívak, naphosszat csak feküdtek az udvaron, a lázuk is felszökött. A nagyobbak náthával küzdöttek, miközben igyekezték kiélvezni az iskolai szünidő utolsó napjait. Szerencsére én nem kaptam el a fertőzést, azonban december 31-én mégis a falu orvosi rendelőjében ültem, hiszen a kicsiket látnia kellett a doktornak, ezért elvittem őket hozzá.

Az elmúlt hónapokban rutinná vált, hogy én viszem orvoshoz a beteg gyerekeket, azonban szilveszter napján kissé izgultam, miközben a váróteremben ültem. Ennek pedig nem más volt az oka, minthogy a babákon nem volt pelenka. Az árvaháznak nincsen anyagi forrása arra, hogy állandóan pelust viselhessenek a kicsik, azonban egy hosszabb kiruccanás alkalmával – mint amilyen az orvoshoz látogatás is -, bizony szükség lett volna rá. Decemberben azonban már több kört megtettem velük a rendelőben, így a hónap végére kifogytunk a pelenkából. Feszülten figyeltem a gyerekek minden rezdülését, és igyekeztem az összes magamra szedett szuahéli és activity tudásomat bevetni annak érdekében, hogy megbeszéljem velük: jelezzenek, ha pisilniük kell.

Ilyen hétköznapi feladatokkal voltam tehát elfoglalva 2018 szilveszterén, épp a gyerekekkel a karomon sétáltam hazafele a vizsgálat után, amikor észrevettem, hogy az út melletti kis téren száraz faágakat hordanak halomba a falubeli férfiak. Így készült a híres szilveszteri máglya, amelyet az év utolsó éjszakáján gyújtanak meg a kenyaiak. Gyönyörű szokásnak tartom, hogy ezen az estén, miután kijönnek a templomból, odaállnak a hatalmas, lobogó tűz mellé, amelyben szimbolikusan elégetik a már terhessé vált gondolatokat, érzéseket és fájdalmakat, melyeket az óévben magukkal cipeltek. A nagy evéssel és ivással pedig nem a búcsút kísérik, hanem az újévet köszöntik.

Mindenki boldog: közös zenéléssel köszöntve az újév.Mindenki boldog: közös zenéléssel köszöntve az újév.

Január elsején mi is hivatalosak voltunk a gyerekekkel az ünnepi lakomára, amelyet a falu papjai rendeztek meg otthonukban. A legszebb ruhájukba öltözött gyerekek vidáman eszegették bőséges ebédjüket, majd a kertben játszottak, míg a felnőttek vörösborral koccintottak az újévre.  Az ünneplés pedig egészen estig tartott, hiszen ekkor következett a közös éneklés és a torta. Imádtam ezeknek a napoknak minden pillanatát, és nagyon magaménak éreztem ezt a szemléletmódot, miszerint az óévet elengedéssel kell zárni, az újévet pedig ünneppel kell nyitni.

És hogy az idei szilveszter mit adott nekem? Rájöttem, hogy nem a szilvesztert nem szeretem, hanem a köré épített virsli és pálinka szagú mulatozást. Megláttam, hogy a kocsonya-hegyeken túl ott van az elmúlt évünkre való visszatekintés és összegzés lehetősége, a feleslegessé vált dolgokat pedig mi is elégethetjük a tűzben kenyai barátainkhoz hasonlóan, elegendő helyet biztosítva így a következő év újdonságainak.

Arról, hogy miért is döntöttem úgy, önkénteskedni fogok egy kenyai gyermekotthonban, ITT olvashatsz.

További cikkek: