Önkéntesség a harmadik világban – Segítünk vagy pusztítunk?

Brutálisan nyers állítások szerint  a nyugati országokból érkező önkéntesek valójában csak rontanak a harmadik világ helyzetén. Az önkéntesség mára már hatalmas üzlet lett, több szervezet is alakult, melyek pénzt szednek be a segíteni vágyó huszonévesektől, cserébe pedig szállást, ellátást és önkéntes munkát biztosítanak számukra. A nyugati fiatalok kapva kapnak az alkalmon, de vajon segít a jelenlétük bármit is? No és egyáltalán: a jó indokok miatt jelentkeznek?

Egósimogatás

Durva vádak szerint – és itt most ki-ki nézzen magába – sokan csak azért mennek önkénteskedni, hogy jobb embernek érezhessék magukat. Nincsenek megelégedve a teljesítményükkel, egy-két bűnükért a mai napig vezekelnek és úgy gondolják, egy külföldi segítségnyújtó projekt majd egy-kettőre helyre pakolja az önbecsülésüket.

Egyesek még a fentieknél is súlyosabb kritikával illetik a nyugati önkénteseket. A radikális véleményformáló tábor szerint a volontőrök csupán mások előtt akarnak villogni jótetteikkel. Jól mutat egy szelfi az afrikai gyerekekkel az Instagram-profiljukon, az exeik pedig azonnal megbánják a vétkeiket, amint a kambodzsai árvákkal készült közös fotóikra pillantanak. A követőik szemében főnyereménynek akarnak tűnni, és a makulátlan image keltésért bizony akármeddig képesek elmenni.

Csúnya rágalmak ezek, melyek okkal gondolkodtathatnak el, hogy vajon helyénvalók-e. „Nem mindegy, hogy mi motiválja őket, ha egyszer segítenek?” – Merülhet fel benned a kérdés. A szakértők szerint a probléma valódi oka, hogy az önkéntesek igazából nem is segítenek, sőt.

Az önkéntesség mozgatórugója a pénz

Az önkéntes munkákat lebonyolító szervezetek egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek, évről évre egyre több fiatal vesz részt a programokon. Mivel nő rájuk az igény, kénytelenek egyre több önkéntes pozíciót teremteni. A kambodzsai önkéntes valóságról például már napvilágot láttak a felkavaró hírek, miszerint az árvaházakra valójában nem is az árvák miatt, hanem sokkal inkább a fizetni boldogan hajlandó, önbizalom-simogatásra szoruló nyugati önkéntesek miatt van szükség. Az árvaházakat benépesítő gyerekek többsége gyakorlatilag nem is árva, legalább egyik szülőjük él, mégis arra kényszerülnek, hogy családjuktól elszakítva intézményekben nőjenek fel. Brutális, nem?

Nyújtható minőségi segítség pár nap leforgása alatt?

Ráadásul az önkéntesek nagy százalékban csupán pár napra, egy-két hétre érkeznek a harmadik világba. Ellövik a kötelező szelfiket, végeznek valamennyi munkát, majd elégedetten távoznak. Nyaralásnak fogják fel a rászorulókkal töltött egy hetet, és ha nyersek akarunk lenni, ki is mondhatjuk, hogy sokuknak vakációzó turistánál valóban nem ér többet a jelenléte. Pont mire beletanulnának a teendőkbe, már érkeznek is a következő zöldfülű önkéntesek, hogy leváltsák őket. Vajon képesek bármilyen jelentős segítségnyújtásra ilyen rövid idő alatt?

Arról nem is beszélve, hogy az idénymunkára érkező nyugati fiatalok olyanoktól veszik el a munkát, akik képesek lennének valójában elvégezni azt, akár hosszútávon is. Persze jobban megéri szervezeteket alapítani és olyan alkalmi munkásokkal betölteni a pozíciókat, akiket nem kell kifizetni. Mi több, olyan emberekkel, akik fizetnek azért, hogy dolgozzanak. No de eközben a térségben tombol a munkanélküliség, sokaknak lenne szüksége a munkára, ráadásul nem csak egy-két bulis hét kedvéért, hanem szó szerint a túlélésért.

Nemcsak nem adunk, de az is lehet, hogy elveszünk

A minap Vigh Bori, a Backpacker alapítójának Hogyan menjünk világgá? című könyvét olvastam, melyben szintén esik néhány szó az önkéntes világról. A világutazó lány rövid ideig dolgozott egy dél-amerikai árvaházban, ahol elmondása szerint csúnyán szembe kellett néznie az igazsággal, miszerint árva gyerekekkel foglalkozni önkéntesség címszó alatt több kár, mint haszon. Szegény árva lurkók életében egy biztos pont sincsen, pedig egy gyereknek első sorban biztonságra és állandóságra lenne szüksége. Az árvaházakban hetente váltják egymást az önkéntes nevelők, akik hiába nőnek a szívükhöz és hiába veszik át a pótanyuka szerepét, rövid időn belül elszakadnak a piciktől. Az árvaházban élő csemetéknek minden héten egy újabb számukra kedves ember elvesztését kell meggyászolniuk.

A fejlett országokban az árvaházakat már rég felváltotta a nevelőszülői rendszer, hiszen bizonyított tény, hogy a nevelőcsaládokban nevelkedő gyerekek előtt több szempontból is fényesebb jövő áll, mint a túlzsúfolt árvaházakban felcseperedők előtt. Az afrikai és ázsiai árvaházakat mégis örömmel finanszírozzák a nyugati önkéntesek, így az üzemeltetőiknek nem céljuk egy olyan rendszer kialakítása, mely jobban támogatja a gyerekeket. A pénz iránti kapzsi vágy bizony még a gyerekek igényeivel szemben is nagyobb előnyt élvez. Szomorú. Nagyon szomorú.

Segíthetünk, de nem mindegy, hogyan

Persze nehogy azt higgyétek, hogy eme riport célja az önkéntességről, a segítségnyújtásról és adakozásról való lebeszélés, dehogy! Csupán megéri utánajárni, mi számít valódi támogatásnak, és mi nem. Sok esetben az a pénz, amit a szervezeteknek fizetnénk ki az elhelyezésünkért, jobb helyen lenne olyan nonprofit szervezeteknél, akik valódi szakértelemmel, hosszabb távon segédkeznek a helyszínen. Esetleg azon a pénzen vehetünk is iskolai tanszereket, vitaminokat, ruhákat, melyeket kiküldhetünk a szegény intézményekbe. Igen, így az árvákkal készült szelfikről ugyan le kell mondanunk, de lehet, hogy helyettük valódi segítséget nyújtunk. Végtére is, első körben is ez volt a cél, nem?

További cikkek: