Önzők és csicskák: az individualizmus vagy a kollektivizmus rombolóbb?

Éldegél egy férfiú kicsiny országunkban, akinek egy arc ragadt a bajuszára – ő Kövér László. A bajuszhoz szegődött arc agytekervényeiben megfoganó gondolatok időről-időre töprengésbe taszajtanak – ahogy történt ez most is. Megnyugtatnék mindenkit, aki a karácsonyi dekoráció és a babkonzervek közül elkezdte előrángatni a féltéglát és a péklapátot: nem a hazai politikai viszonyokat kívánom taglalni.

A drága házelnök úr legutóbbi kijelentése kisebbfajta felháborodást váltott ki szerény hazánk némely polgárából. Azt kifogásolták, amit Kövér László nyilatkozataiban általában szoktak: olyannal foglalkozik, amihez neki semmi köze. A kontextus kedvéért megosztom az információt, hogy ne a levegőbe beszéljek, aztán lerántom a leplet az apropóról is, amiért ezt szóba hoztam.

Nemzetünk Kövér Lászlaja pár hete azt találta nyilatkozni, hogy „a világ azoké, akik teleszülik”, illetve hogy „akik nem akarnak gyermeket vállalni, azok az önfelszámolás útjára lépnek”. Több sem kellett az ellentábornak, még szinte meg sem száradt a virtuális tinta az online térben szélnek eresztett cikken, amikor már sivalkodva hősünk bajuszának ugrottak, hogy kitépjék mind egy szálig. Az ellenérvek a szokásosak, ez nem az ő dolga, legyen szíves ne szóljon bele az állampolgárok magánügyeibe, vigye a bajuszának a csápjait a magyar nők méhének a közeléből, stb. Ezzel el is érkeztünk az apropóhoz. Ez valóban nem Lászlónk dolga? És ha valóban nem az, akkor jó-e, hogy ez nem az ő dolga?

Kétféle társadalomelméleti irányzat létezik, melyek idecitálhatók a kérdéses dilemma megválaszolásához. Az egyik az úgynevezett kollektivizmus, a másik pedig, amelyben mi is, mint nyugati demokráciában lubickoló állampolgárok élünk, az individualizmus. Röviden összefoglalva: a kollektivista felfogás a közösség vagy a társadalom érdekeit helyezi az egyéni érvényesülés elé, míg az individualizmus az egyén boldogulását tartja fontosabbnak.

Ezt hosszan lehetne még fejtegetni: a kollektivizmusban a nép egyetlen homogén masszát alkot, melyben mind feláldozzák önnön vágyaikat és személyes ambícióikat a közösség érdekében. Ennek reciproka pedig az individualizmus, ahol az ember, mint élőlény piedesztálra van emelve. Az emberi élet a legértékesebb kincs az univerzumban, melyet utolsó leheletünkig védünk. Értékesebb, mint a Morál, az Erkölcs vagy a Jó.

Kollektivista társadalom például a japán, kínai vagy a koreai, individualista pedig minden nyugati világhoz tartozó nemzet – ilyenek vagyunk mi is, mint azt följebb már bátorkodtam jelezni.

Kövér László kijelentése azonban kollektivista üzenetet hordozott a sorok között, felhívta rá a figyelmet, hogy felelősek vagyunk az országunk jövendőbeli sorsáért. A gondolatfolyam bírálói nyilvánvalóan az individualisták táborát erősítik, épp azt kifogásolták, hogy a házelnök úr ne foglalkozzon az állampolgárok magánügyeivel – ők ugyanis magánügyként aposztrofálják a szaporodást.

Kinek van igaza?

Ez egy igen nehezen eldönthető kérdés, hiszen a beszélő bajusznak és az ellene ágálóknak is hordoz némi igazságtartalmat az álláspontja. Az alábbiakban a két oldal pozitív és negatív attribútumait kívánom felsorolni.

Kezdjük a kollektivizmussal. Japán vagy Kína elképesztő ereje és hatékonysága ugyanis ebben rejlik – higgadtak, szabálykövetőek, precízek; ez mind a kollektivista társadalmakra jellemző. Ha egy természeti katasztrófa következtében elpusztul egy egész város, körülbelül kettő hét alatt újrateremtik. Elfogadnak egy embert vezetőjüknek, aki akaratának az egész nemzet zokszó nélkül aláveti magát, mert hisznek abban, hogy az óhajai az ország érdekét szolgálják, és számukra ez elegendő. Igazán remek társadalomrendező elvnek tűnik, mi vele mégis a probléma?

Vulgáris kifejezéssel élve: a kollektivista társadalom tagjai a csicskák. Nincs saját akaratuk, nem tekintenek magukra önálló, véleményt formálni képes individuumként, nem rendelkeznek a kritikus gondolkozás hasznos képességével, gyakorlatilag valóban gombnyomásra indítható robotok. Ennek a sok előnye mellett nyilvánvaló hátrányai is vannak.

Japánban például az elmagányosodás már népbetegséggé avanzsálódott. 2011-es, kilenc évvel ezelőtti statisztikák szerint a 18 és 34 év közötti férfiak 61 százaléka, a nőknek valamivel kevesebb, 49 százaléka nem élt párkapcsolatban, de ami ennél is kiábrándítóbb, hogy nagy részük nem is dédelgetett efféle terveket. Az ebbe a korosztályba tartozó férfiak 36 százaléka, a nőknek pedig 39 százaléka sose vette még szemügyre közvetlen közelről az ellenkező nemet.

Egy másik felmérés szerint a 30 év alatti férfiak közel egyharmada még soha életében nem volt randevún, egy 2013-as kimutatás szerint pedig a 16 és 24 év közötti fiatal japán nőket egyáltalán nem érdekli a szex, sőt, egy részüket már a nemi élet gondolata is kifejezetten taszítja.

Mindemelett rendszeresek az illegális éjszakai gyorsulási versenyek Tokió utcáin; nem ritka pillanat, hogy egy csúnya balesetben apró darabjaira hullik egy autó. Nem hiszem, hogy részleteznem kell ennek az időtöltésnek az igencsak negatív vonzatait – a rendfenntartó erők mégis tehetetlenek. Azt gondolom, hogy elég nyilvánvaló: a japán társadalom így birkózik meg a teljes kontroll fullasztó érzésével.

No, de miután ilyen cizelláltan taglaltam a kollektivizmus kevésbé kívánatos jellemzőit, térjünk rá az individualizmusra. Az vajon jobban működik?

Véleményem szerint a válasz nem; az individualizmus közönyt és önzést szül. Nem látjuk a nagyobb képet, mert mindenki a saját, egyéni életével van elfoglalva, és képtelenek vagyunk kitekinteni belőle, hogy esetleg paradigmát váltsunk. Sokféleképpen lehet eufemizálni az önzést: önmegvalósítás, érdekérvényesítés, önkiteljesedés; a tartalom nem változik, nem törődünk senkivel saját magunkon kívül.

Egy társadalom hamar összeomlik, ha a tagjai nem tudnak néha önzetlenül a nemzet javára cselekedni. Ha az egyetlen, közös érdeket fölülírják a szubjektum saját, egyéni vágyai, akkor hamar igen sikamlóssá válik a talaj, ami akár egész nemzeteket is magába nyelhet. Az individualizmus már a 19. századi Franciaországban is az ideológiailag problémás kérdések közé tartozott; a konzervatív, liberális és a radikális gondolkodók is látták benne Franciaország vesztét – nyilván nem véletlenül.

Ez azt jelenti, hogy nincs megoldás?

Mondhatnánk ezt is, de én mégis inkább arra hajlok, hogy a kulcs a mértékletességben rejlik. Az utóbbi időben igencsak beleástam magam Arisztotelész munkásságába, és azt kell mondjam, nem mondott botorságokat a hullámzó frufrujú, szúrós tekintetű férfiú; mértékletességgel és józan ésszel igen sok minden orvosolható ebben a világban. Szerencséje, hogy Szabó Péter előtt élt 2400 évvel, mert csak ennek köszönhető, hogy gondolatai komolyan vehetők. 

További cikkek: