Konvencionális élet, kétes jövő, internet: pár ok, amiért ódzkodom a gyermekvállalástól

Bár a lelki állatom, Puzsér Róbert egyszer azt nyilatkozta, hogy szükségtelen odabiggyeszteni a „szerintem” szót a véleményünk elé, mert az, hogy az én számon jönnek ki a szavak, éppen eléggé implikálja, hogy saját véleményről van szó, én most mégis megtenném. Az alább következő gondolatok kivétel nélkül az én elmém porhanyós talaján fogantak és szökkentek szárba, melyekkel nem kell egyetérteni. 

Tehát a helyzet az, hogy nem tervezek gyereket

A legszebb magyar bajuszt birtokló férfiú hangos hörgéssel lefordult a székről, A szolgálólány meséje kifordult ernyedt ujjaiból, mellette a jegyzetei. Nem száz százalékosan, akár-holnap-elköttetném-magam biztosan, de azért ahhoz elég biztosan, hogy időről időre ezen tépelődjek éjszaka, amikor a szomszédban bagzó macskáktól nem tudok aludni.

Nem tudom a pontos dátumát a napnak, amikor ez a gondolat először megfordult a fejemben, sőt, talán a folyamatot sem tudnám visszaidézni. Annyi bizonyos, hogy egy ideje már makacsul kötöm az ebet a karóhoz: az én genitáliámon egy csecsemő sem fogja átpréselni magát.

„Kötöm az ebet a karóhoz”, ez pont úgy hangzik, mintha egy meggondolatlan és makrancos csitri lennék, aki puszta szeszélyből döntött így, és most a büszkesége miatt makacskodik. Az ellenvéleményt képviselők táborában most bizonyára heves morajlás és vad bólogatás kezdődött, néhány csecsemő pedig már be van készítve a katapultokba, hogy bármelyik pillanatban támadásba lendüljenek.

Jöjjenek hát az érveim, mielőtt a csecsemőzápor megkezdődik

A gondolatmenetem alfája és omegája nem az, hogy az élet soha nem volt még ennyire rettenetes, mint manapság. Mert hiába a fejlett orvostudomány, hiába élünk jogállamban, hiába létezik olyan fogalom, hogy közbiztonság, és hiába írt egy talicskányi gyerekkönyvet Bartos Erika, a technológia kiüresítette a kapcsolatainkat, az internetnek köszönhetően a gyerekek sokkal inkább ki vannak téve a szexuális zaklatásnak és a pedofíliának. Az iskolai bullying már nem áll meg az épület falainál, telefonon keresztül hazáig követi a gyereket, és rövidesen úgyis háborúzni kezdünk azokért a területekért, ahol még élhető a Föld.

Ha felsorakoztatom ezeket az érveket, mindegyik megállja a helyét, és az én tépelődéseimben is szerepet játszanak. A gondolataimat próbálom nem úgy előadni, mintha egy világfájdalmában dagonyázó „grunge” kamasz Tumblr-je inspirált volna  – remélem több-kevesebb sikerrel.

Aggaszt a világ sorsa, őszintén nagyon aggaszt

Nem tudom megvonni a vállam és azt mondani, hogy „majd lesz valami”, nem tudok átsiklani a tény fölött, hogy elképesztően sokan vagyunk erre az egy bolygóra. Nem tudom kizárni, hogy a világ egyes részein már konkrétan szomjaznak az emberek, és most nem kezdenék bele az emberi természetről való eszmefuttatásba, mert nincs nálam elég hidegélelem, de dióhéjban: nem vagyok elragadtatva a fajomtól.

Nincs más vízió előttem, csak az élelemért és a vízért folytatott kegyetlen háború, és sajnálom, de nem igazán tudom, hogy az egymást mészárló emberek, az éhségtől kimúlt holttestek vagy esetleg Kim Dzsongun atomrakétája mellett mutatna-e jól a gyerekem. Annyi a lehetőség, igazán nem tudok választani.

Az internet jelenléte pedig a másik dolog, amivel nem vagyok kibékülve

Sőt, nem is ez a jó kifejezés, mert Rubint Réka arcberendezésével nem vagyok kibékülve, meg a Starbucks kávénak hazudott cukros nedűivel. Az internet a szó legszorosabb értelmében megrémít.

Összeszorul a gyomrom és izzadni kezd a tenyerem, ha arra gondolok, hogy mennyire tehetetlen egy szülő manapság a gyereknevelés egészét tekintve. A technológia a fejlődéssel egyidejűleg fosztotta meg a világ szülőit az összes eszköztől, amelynek segítségével korábban hatni tudtak a gyerekekre. Persze, akár naphosszat is lehet veszekedni a gyerekkel, hogy miért nem teszi le a telefont – tapasztalataim szerint sokan teszik is –, de a dolog árnyaltabb ennél.

Nem a gyerek a szófogadatlan, rossz utód, aki nem hallgat a szüleire, mert annyira fantáziátlan, hogy egy apró képernyő bámulásán kívül nem tud jobb időtöltést kitalálni. A közösségi oldalak algoritmusai így működnek, a telefon egyszerűen letehetetlenné válik. Korábban már kifejtettem a véleményemet, és ezt azóta is tartom: egyre inkább érvényét veszti az a mondat, hogy „hát hol vannak ennek a gyereknek a szülei?!”.

Természetesen elköltözhetnék egy farmra, valahova az Isten háta mögé, ahol a technológia és a civilizáció nem dugná be a rút fejét az ajtón, hogy tönkretegye a gyermekemben manifesztálódott rousseau-i nemes vadat, de erre képtelen vagyok. A csönd és a nyugalom nagyobb kínzás számomra, mint egy maratoni Nickelback koncertfelvétel, ezért ez azt hiszem, nem opció.

De ha ez még nem lenne elég, számos személyes érvvel is szolgál a repertoárom

Ott röpült az első csecsemő a folyó túloldaláról, így sietősre fogom. Tudom, hogy még fiatal vagyok, és valóban lehetséges, hogy el fog jönni az a pont az életemben, amikor úgy kelek fel reggel, hogy valaki haladéktalanul helyezzen egy zigótát a méhembe, jelenleg azonban igen-igen ódzkodom a dologtól. Bár már a második csecsemő is földet ért, és egyre erősödnek a harcias csatakiálltások, ezért kifejteném, hogy miért van ez.

Azt gondolom, hogy egy gyerek felnevelése hatalmas feladat, ami rengeteg áldozatot és még több lemondást követel. Abban a pillanatban, ahogy a csecsemő felsír a szülőszobán, sőt, abban a pillanatban, ahogy a két csík megjelenik a terhességi teszten, az ember megszűnik önmaga számára az első helyen állni, mert meg kell, hogy szűnjön.

Attól a pillanattól kezdve az a kis sejtcsomó az első, mert nem ő akart megszületni, hanem a szülei akarták a világra hozni, ezért kutya kötelességük a legjobbat nyújtani neki. Ez nagyon-nagyon nehéz, ezt egy percig sem vitatom, és nyilvánvalóan nem is lehet tökéletesen csinálni, de aki nem erre törekszik a gyereke születésének mínusz huszonötezredik percétől kezdve, az ne is vállaljon gyereket. Ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy a saját lényünk, vágyaink, önkiteljesedésünk, karrierünk, ambíciónk mind-mind másodlagos helyre szorul. Persze, mindenki maga hozza meg ezt a döntést, de miután meghozta, onnan már nincs visszaút.

Van egy igazán kedves barátom, aki még férfiként is ezen a dilemmán rágódik, mert nem biztos benne, hogy el tudná engedni a munkával kapcsolatos ambícióit a család javára. Amikor erről diskuráltunk, arra az érvemre, hogy végül is nem történne tragédia, ha kicsit többet dolgozna, mert így is fel lehet nevelni egy gyereket, én is felnőttem valahogy, azt felelte: „Persze, sokféleképpen fel lehet nevelni egy gyereket, és ezek közül igazán kevés okoz maradandó károsodást, de mindketten tudjuk, hogy melyik a legjobb módszer. Ha valamit nem akarsz jól csinálni, akkor minek csinálod egyáltalán.” Ezt még Micimackó se mondhatta volna szebben.

Íme, a személyes töprengéseim kvint-esszenciája, amely ébren tart a macskanyávogások orkánjában. Úgy érzem, hogy nem tudnám hosszútávon a konvencionális, nagykönyvben megírt életet élni, és most nagyon nehezen fogom vissza magam, hogy ne hivatkozzak az asztrológiára.

A gyerekneveléshez azonban a konvencionális, nagykönyvben megírt élet szükségeltetik.

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Írd meg te is a sajátodat az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: