Páratlanul a párosok között – Amikor a barátnőid elfelejtenek

Sosem zavart az, ha huzamosabb ideig szingli vagyok. Végre van időm magamra, független és szabad vagyok és jöhetnek a féktelen bulizós csajos esték. Igen ám, de ha a barátnőim közül én maradok az egytelen szingli, az már annyira nem buli. Akárki akármit mond, bizonyos gondolatok befurakodnak ilyenkor az ember agyába, és amikor a dolgok változni kezdenek, egyre inkább csak felerősödik bennünk a szorongás.

A fekete bárány

Azt látom – ahogy a barátnőim között körbenézek – hogy lassan mindenki révbe ért. Mind boldog, teljes párkapcsolatban élnek, és a párjukkal együtt laknak. Van, aki már hosszú évek óta, van, aki csak egy szűk éve, és van, aki csupán néhány hónapja élvezi az együttélés örömeit. Ismerem a párjaikat, találkoztunk nem kevésszer, mind nagyszerű ember. Örülök a boldogságuknak (tényleg!), de akaratlanul is számon kérem magam, hogy és én? Én hol is tartok e téren? Szerelemben évek óta nem volt részem, Tinderes énem már rég kiégett, a legutóbbi komoly kapcsolatom egy fél évig tartó hiba volt, és egyetlen hű társam a magány maradt. 

Könnyen lehet, hogy ez annyira nem is zavarna, ha lennének még hasonló cipőben járó barátnőim, aztán együtt keseregnénk egy pohár bor mellett, hogy minden férfi ugyanolyan, miközben nekiindulunk együtt az éjszakának…úgy, mint régen. De a helyzet sajnos nem ez. Minél jobban idősödöm, és minél több idilli párkapcsolat vesz körül, a szorongás és a nyomás, csak annál nagyobb lesz rajtam. Nekem miért nem jön össze? Mi a baj velem? Én csinálok valamit rosszul, vagy csak folyton a rossz férfiakat fogom ki? Huszonévesen, már nem itt kéne tartanom.

Piedesztálról sutba dobva

Emlékszem, mikor még többen a szinglik táborát erősítettük, és magasztos beszélgetéseket folytattunk arról a témáról, hogy hogyan lehet fenntartani a párkapcsolat-barátság egyensúlyt a magánéletben. Persze mindannyian azon a véleményen voltunk, hogy nem szabad hanyagolni a barátokat egyetlen férfi miatt sem. Mert mi lesz ha szakít veled, te meg leépítettél mindenkit magad körül? Éveken átívelő barátságokat eldobni egy hirtelen jött románcért? Ugyan már, badarság, ezt nem szabad! Mi sosem leszünk ilyenek! 

Nyilván könnyű ilyen, és ehhez hasonló kijelentéseket tenni úgy, hogy az ember nem él komoly kapcsolatban, az csupán egyelőre elméletben létezik. Azonban, ahogy itt-ott felütötte a fejét a herceg és kialakult a párkapcsolat, ezek a kijelentések, melyek akkor anno sziklaszilárd piedesztálon álltak, lassacskán megdőlni látszottak. 

Fájó változások, keserű felismerések

Persze ez természetes, nem várható el, hogy ugyanannyi idő legyen a barátokra, hiszen egy teljesen új, másmilyen tevékenységre kell időt átcsoportosítanod ugyanabból a 24 órából. Megértő voltam, türelmes és végig együtt izgultam velük, hogy mikor, hogyan és mi alakul ebből az új dologból. Együtt örültünk az összes mérföldkőnek a párkapcsoltukban.

Csak időközben feltűnt, hogy megcsappantak a baráti találkozóink, a beszélgetéseink, meg az egymás iránti érdeklődés, úgy általában. Ha 2-3 havonta össze is tudtunk hozni egy találkozót, akkor is a beszédtémák 80%-a az adott pasiról szólt és az ő párkapcsolatukról. Ideig óráig még szívesen belefolytam a csevejbe, hallgattam, hozzáfűztem, tanácsot adtam és velük nevettem. De mivel egy rajtam kívülálló dologról beszéltek, amiben én nem vagyok érintett, nem tudom magam beleélni, és nem tudok személyes tapasztalatot hozzáadni, egyre inkább frusztált a dolog. Az egy szomorú tény, hogy a csajos találkozóink leszűkültek 3 havi gyakoriságra, de az talán még szomorúbb tény, hogy már ezeken sem éreztem magam olyan jól, mint régen. 

Más irányt vett az életünk, nekik a párkapcsolat, család, megállapodás felé halad, nekem viszont ennek a közelében sincs. Az én életem valahogy inkább a karrier, tanulás, saját egzisztencia kiépítése, önmagam megtalálása, és a teljes függetlenség irányába tart, megfűszerezve azzal, hogy azt sem tudom mit akarok kezdeni magammal, de ez más tészta. Érthető, hogy az értékrendjeink is eltérnek egymástól és mások a prioritások. Ezzel természetesen nincs is semmi baj, hisz ez az élet velejárója, inkább csak a felismerés keserű egy kicsit. Falat húzott volna közénk az, hogy az életünk más irányba tart? 

Egyedül kevés vagyok hozzá

Gondoltam kezembe veszem a dolgokat, és igenis visszahozom a életet ezekbe a barátságokba, hiszen mit veszíthetek? Többször és többféleképpen próbáltam meg őket találkozóra csalni. Üljünk be egy kávéra, igyunk meg valamit egy bárban, menjünk bulizni egyet, vagy csak jöjjön át beszélgetni hozzám. Hiába voltam kitartó, kreatív és türelmes egy ideig, a harmadik lemondás után feladtam. Én megtettem, amit lehetett, és próbálkoztam, de azért bennem is van egy büszkeség, és ha már 3x lemondják a találkozót, mondvacsinált indokokkal, nem csinálok magamból bohócot negyedszerre is. Úgy nem működik egy barátság, ha csak az egyik fél teszi bele az erőfeszítést. Be kellett látnom, hogy innentől meg kell elégednem a messenger beszélgetésekkel 2-3 hetente, az érdektelen pletykákról meg a pasi témákról. 

Szerelemtől elhomályosult empátia

Olyan érzésem van, hogy ők néha teljesen elfelejtik, hogy én egyedül vagyok és engem nem vár haza senki, amíg őket igen. Néha egy egyszerű “Hogy vagy?” kérdéssel is megelégednék, hiszen vannak olyan napjaim, hogy egyelten élő emberrel sem beszélek, a lelkem pedig ordítani tudna a magánytól. Nem kell, hogy sajnáljanak vagy szánjanak e miatt, az csak rosszabb lenne, de néha piszok jól tudna esni, ha csak éreztetnék velem, hogy még mindig kíváncsiak rám, még érdekli őket, hogy hogy vagyok, úgy őszintén. Lehet, hogy nekem nincs pasim, akiről tudnék mesélni, vagy kutyám / macskám / gyerekem, de attól még van egy saját, önálló életem, és van igényem rá, hogy valakinek elmeséljem a dolgokat, amik történtek velem, valakihez szóljak és, hogy valaki tőlem is megkérdezze, hogy milyen napom volt. Mert társas lények vagyunk, és szükségünk van rá. Irreális elvárás lenne ez attól, aki egyszer a szoros barátunk volt? Nem gondolnám.

Hogy mi lenne ide a megfelelő lezáró gondolat, azt nem tudom. Még az is lehet, hogy egyszer majd az én életembe is betoppan a nagy Ő, és megtapasztalom az igazi, mindent elsöprő, nagy szerelmet. Akkor pedig ugyanúgy fogok cselekedni, mint ők és mindent megértek és átértékelek. Ha pedig ez tényleg így lesz, akkor az eddigiek sztornó és ezer bocs.

További cikkek: