Pesti egyetemisták és a szoros nadrágszíj – Az étel az egyetlen megfizethető élmény?

Az egyetemi évek alatt felszedett plusz kilók (már legalábbis a leánykori soványsághoz képest) elég önbizalomrombolók tudnak lenni. Én sem voltam másképp. Amint elkerültem otthonról, és kikerültem a középiskola mindennapos tesi óráinak „bűvköréből”, csak úgy kúsztak fel rám a nem várt vendégek. Amekkora szerencsém volt, a legkellemetlenebb helyeken kezdtem el kerekedni. Nem arról beszélnék, milyen szörnyű volt kinőni a kedvenc nadrágjaimból és ruháimból, nem emiatt készülök sajnáltatni a 20-as éveikben járó sorstársaimat, akik szintén elbúcsúzhattak tinikoruk utolsó morzsáitól.

Egyetemisták és a szoros nadrágszíj

A szabadság, ami annyi sok jóval jár, pont annyi kellemetlenséggel is párosul az első néhány felnőttes évünkben. Habár számomra nem a pénz beosztása okozta a legnagyobb gondot, hiszen viszonylag kényelmes kerettel rendelkeztem (amiért hihetetlenül hálás vagyok a családomnak), azért az én életemben is az volt a jellemző, hogy meg kellett húznom bizonyos határokat, hogy a költségvetésem minden hónap végéig elég legyen. Az egyetem kezdete után pár hónappal diákmunkát vállaltam és végig dolgoztam nappali képzés mellett, de ez is csak arra sarkalt, hogy még inkább megfontoljam, mire költöm a pénzemet.

Egy baráti társaság, különböző anyagi helyzetek

Visszaemlékezve az első kellemetlen élményem talán az egyetem második félévében ért. Egy nagyobb baráti társaság része voltam, és habár tudtuk, hogy akadnak olyanok, akiknek például nem kell egy albérletet fenntartani és emiatt nagyobb büdzsével gazdálkodnak, addig sosem volt ebből konfliktusunk. Már hó vége felé jártunk, amikor kitalálták, hogy menjünk el moziba, mert valami hihetetlenül jó film jött ki azon a héten. Tudtam, hogy már nem fér bele, mert azon a hétvégén még a szüleimhez is haza kellett utaznom, ami szintén nem olcsó mulatság. Előálltam hát valami botrányosan nevetséges kifogással, de mindenki nagyon kérlelte, hogy ne egy ilyen butaság miatt hagyjak ki egy közös egyetemi élményt. Nem mondtam el, hogy igazából, ha most elmegyek velük moziba, akkor nagyjából 3 napig maximum májkrémes kenyeret eszek. Nagyon szégyelltem magam, vagyis inkább a helyzetet. Dühös is voltam és szomorú, hogy a pénz miatt maradok ki valamiből, és úgy éreztem úgysem értenék meg.

Volt egy egyetemi csoporttársam, akinek szintén nem voltak pénzügyi gondjai (habár tudom, hogy megdolgozott a pénzéért, azért azt is hozzá tenném, hogy egy saját budapesti lakással könnyebb az ember lányának boldogulnia a nagyvilágban). Elég jóban voltunk, de minden egyes szülinapját gyomorgörccsel vártam, ráadásul a vizsgaidőszak közepére esett, így dupla gyomorgörccsel. Azontúl, hogy ajándékot kellett venni, meg lufit, mert az jár, és akkor tortát még nem is kapott, az estét valahogyan mindig egy általa választott rohadt drága kocsmában kezdtük. Persze tudom, hogy pesten kocsmázni amúgy sem pénztárcabarát, de ez még azok között sem az olcsó fajta volt. Fájt, hogy egy este csak két fröccsre volt pénzem, mert annyit elkértek egy pohárért, amiből máshol hármat veszek, és emiatt olyan lassan kortyolgattam, hogy a végén ihatatlanra melegedett. Fájt, hogy azt kellett mondanom, hogy nem szeretek sörpongozni, mert egy kancsó sört annyiért adtak, amennyibe a hazautam kerül, hogy meglátogathassam a családomat.

Néha olyan jól esne…!

Így alakult ki a mindennapjaimban, hogy ha kikapcsolódásra, vagy élményre vágytam, esetleg meg volt hozzá az anyagi fedezet is, akkor azt kajára költöttem. Filmesteket csaptunk csóróságunkban, amin a luxus az igazi krumpliból készült chips és a márkátlan sajtszósz volt. És habár tisztában vagyok vele, hogy ez is a fiatalság egyik szépsége és ettől fogom később megbecsülni azt, amit megteremtek magamnak, de néha olyan jól esne egy bűntudatnélküli múzeumlátogatás, egy vidéki kirándulás, amikor nem a hazautazásom költségéből veszek el, egy szabadulószobás játék, vagy csak egy sör, amit pincérek hoznak ki egy túlárazott, de tök menő helyen.

További cikkek: