Poliamoria, avagy többszerelműség – A párkapcsolatok 21. századi újraértelmezése

Társadalmunk egyetlen igazán elfogadott párkapcsolati formája a monogámia, a maga jól bebetonozott szerepeivel és szabályaival. Ezt a családmodellt ismerjük szüleinktől, ebben nevelődtünk és ezt tartjuk természetesnek. Viszont az ember szempontjából nem-e irreális elvárás, hogy egyetlen egy másik ember mellett élje le életét örök hűségben? Ki mondta, hogy egyszerre csak egy embert szerethetünk és kívánhatunk, és miért tartjuk magunkat olyan megrögzötten ehhez az össztársadalmi megegyezéshez akkor is, ha láthatón egyre kevesebben tudják tartani magukat hozzá?

Az alapkoncepció: miért a monogámia terjedt el?

Az evolúciós pszichológia szerint az ember mérsékelten monogám faj: szeretnénk elkötelezni magunkat egy társ mellett, de közben vágyunk az új élményekre is. Két nagyon fontos mozgatórugónk van az életben: a biztonságérzet és az izgalom – ez a kettő pedig sokszor egymás ellen dolgozik. A vágy az új ingerre minden kapcsolatban meg fog jelenni egy idő után: a hűtlenségi adatok alátámasztják, hogy sokkal kevesebben tartják be hűségfogadalmukat, mint ahányan igen, a válások száma pedig egyre csak emelkedik.

Már csak egyetlen kérdés maradt: ezt a vágyat elfojtjuk, vagy pedig megéljük etikátlanul (vagy épp etikusan)? Az ember alapvetően két megoldást talált fel arra a szituációra, amikor egy kapcsolatban a párján kívül mást is megkíván, másba is beleszeret: lemond és szenved vagy megcsal és szenved. A poliamorok egy harmadik megoldással hozakodtak elő: nem félnek egyszerre több emberhez is kötődni intim módon – mindezt persze nyíltan, hazugságok, titkolózások nélkül teszik meg.

A társadalom szerencsére egyre nyitottabb felfogású, a monogámiát sem feltétlenül tartja már reálisnak, hiszen az intim érzelmek egy személyre való korlátozása voltaképpen tanult gátlás. Nem csoda, hogy létrejött az igény egy új alternatívára, amely megoldást kínál erre: így jött képbe a poliamoria.

Poli… micsoda?

A poliamoria magyarul többszerelműséget jelent: kettőnél több személy közötti intim kapcsolat egyidejű gyakorlatát jelenti, melyről minden szereplőnek tudomása van, és amelyhez mindenki hozzájárul. A poliamoria tehát egy etikus konszenzusra épülő párkapcsolati forma, ahol a partnerek beleegyeznek a történésekbe, és egyenlő szabadságjogokat adnak. A megcsalás szembemegy a poliamoria értékrendjével: nem etikus és hazugságra épül – nem pedig őszinte, nyílt kommunikációra.

Sokan hiszik azt, hogy a poliamoria valami hippi szabadszex-mozgalom, esetleg nyitott kapcsolat-szerűség, amiben mindenki azt csinál, amit akar. Nem, a poliamoria nem a tiszavirág életű egyéjszakákról szól, sokkal inkább a komolyabb, monogám kapcsolatok korlátain és elvárásain túlmutató érzelmi elköteleződésekről.

Egyetlen egy igazi van?

A gyerekmeséktől kezdve a filmekig szinte minden arról szól, hogy van az „igazi”, és ahhoz az egyhez kötjük a testi megkívánást és a szerelem érzését is. Sokan azonban zsákutcába érnek, amikor elmúlik a szerelem érzete: ekkor óriási problémák látnak napvilágot és csalódottá válnak azért, mert elhittek valami olyat, ami valójában nem is következik az emberi természetből.

A magukat többszerelműnek tekintő emberek elutasítják azt a nézetet, hogy szexuális és párkapcsolati kizárólagosság szükséges a mély, hosszú távú szerelmi kapcsolathoz. Hiszik, hogy nemcsak a szeretet, de a szerelem is megosztható: nem lesz attól kevesebb, hogy egyszerre több embernek is adnak belőle. A poliamorok szerint tehát nem csak egyetlen egy „igazi” van: hiszik, hogy sokféle emberrel lehet sokféle módon kapcsolódni, és időben sem törvényszerű egyáltalán, hogy csak egyvalakihez kötődhessünk. A monogámiát sem vélik természetesnek, hiszen az lényegében a kisajátításról szól – a poliamorok azonban semmiképp sem gondolkodnak kizárólagosságban és birtoklásban.

Poliamorok és a féltékenység

Oké-oké, de mi a helyzet a féltékenységgel? – kérdezhetik olyan sokan. A Poliamoria Magyarország nevű szervezet szerint fontos tisztázni, hogy az ember miért is érez alapjáratban féltékenységet. Azért, mert azt érzi, nem vágynak rá? Vagy azért, mert nem érzi, hogy a másiknak szüksége lenne rá? Esetleg azért, mert az ember egy kapcsolatban birtokolni akarja a másikat? Akik poliamorikus kapcsolatban élnek, azt mondják, hogy a féltékenység nem a másikról szól, hanem saját félelmeinkről és birtoklási vágyunkról. A poliamorok hasonlóan működnek, mint a monogámok, inkább csak abban különböznek, hogy sokkal megértőbbek az emberi alaptermészettel kapcsolatban: nem próbálják meg keretek közé szorítani, és képesek legyőzni féltékenységüket, mely hiszik, csupán önismereti feladat.

A játékszabályok

Lássuk be, nem könnyű elképzelni annak, aki sosem volt szerelmes két emberbe, hogy ez hogyan is működhetne. A poliamoriában élőknek is vannak játékszabályaik, és nem is különböznek annyira a hagyományos kapcsolatokétól még annak ellenére sem, hogy kettőnél több ember vesz részt a párkapcsolatban. Ez a fajta szerelem is elfogadást, rugalmasságot, nyíltságot, megértést és őszinteséget kíván mindegyik féltől.

Egy poliamor kapcsolatban mindenki tud mindent, a kommunikáció mindig őszinte, a kapcsolatok pedig erőszakmentesek. Szerintük nem kell szétmennie egy kapcsolatnak akkor, ha az egyik fél beleszeret valaki másba. Épp ezért gondolják stabilnak kapcsolatukat: nem csak addig vannak együtt jóban-rosszban, ameddig a szerelem tart, előre tudják, hogy a lila köd el fog múlni, és ezt bele is kalkulálják, el is fogadják. Az élet rengeteg küzdelemmel jár, ezek megoldásához pedig nem szerelem kell, hanem támogatás, megértés, mély érzelmi kötelék és kooperáció – tehát hogy a két fél egymás háttere legyen. Ennek az alapja szintúgy elköteleződés, de egy olyan fajta elköteleződés, aminek szerződését nem rúgják fel csak azért, mert a szenvedély (átmenetileg) máshova is vonz.

A poliamoria nem való mindenkinek

Vajon a monogámia tényleg csak egy mesterségesen ránk erőltetett rendszer lenne? Meg kellene értenünk, hogy a szerelem is ugyanúgy megosztható, mint a szeretet? Amikor legelőször találkoztam a poliamoria fogalmával, azt gondoltam, igazi zseni az, aki kitalálta ezt a mesét annak érdekében, hogy legálisan, bűntudat nélkül csalhassa párját. Aztán miután minél többet olvastam a jelenségről, minél jobban beleástam magam a témába, interjúkat, dokumentumfilmeket néztem, a véleményem megváltozott. Ez a fajta szerelem alapjaiban más, mégis az egyik legőszintébb, elfogadásra, megértésre és csapatmunkára fókuszáló keretrendszer, ami az emberi alaptermészet elfogadása nélkül nem volna lehetséges, és ami megköveteli a hűség egészen más fogalmának megértését.

Azonban még mielőtt csillogó, megvilágosodott szemekkel tekintenénk erre a kapcsolati formára, nem árt tisztában lenni azzal, hogy ennek a kapcsolattípusnak és vannak hátulütői. A poliamoria nem való azoknak, akiknek még sok dolguk van önmagukkal, és gyerekkorukból, egyéb kapcsolataikból való sérülések miatt segítségre van szükségük. Ha például valaki azzal magyarázza azt, ha partnere másra is szemet vet, hogy nem tartja magát elég jónak, akkor ez a személy szinte biztos, hogy nem lesz boldog egy poliamor-kapcsolatban.  

Habár érzem, hogy a poliamoria nem jönne be nekem, filozófiájából hasznos lenne tanulnom – úgy érzem, talán mindenkinek.

Egy a lényeg: mindenki élje meg úgy a szerelmet, ahogy neki jó.

További cikkek: