„Pszichológushoz járni önmagában nem elég, a munkát nekem kell belerakni” – A terápiára járó lány egy végső önreflexió keretében búcsúzik

Ez a nap is eljött: cikksorozatunk utolsó részéhez érkeztünk. Hosszú út vezetett ideáig, sokkal hosszabb, mint azt a gyanútlan olvasó gondolná. Lilla összegez, köszönetet nyilvánít és búcsúzik végső levelében, melyet terapeutájának, Juditnak; legkedvesebb írónőjének, Péterfy-Novák Évának; valamint legfőbb bizalmasának, a Kedvesének címzett.

Hát sziasztok!

Én vagyok. Az a lány, aki az önzetlen segítségetek, szeretetetek, végtelen türelmetek nélkül nem beszélne nyíltan a félelmeiről, a múltjáról, a gyerekkoráról és a sérelmeiről. Higgyétek el, hogy nélkületek a világom ugyanolyan sivár és üres volna, mint akkor, amikor nem találtam a kiutat, és amikor még fogalmam sem volt, hogyan és honnan érkezhet segítség.

B., amikor először megtette, magamba roskadva sírtam órákat egy koszos lyukban, lábaimat szorosan magamhoz ölelve próbáltam felfogni, hogy mi is történt. Úgy emlékszem a szavaira, mintha csak tegnap súgta volna őket a fülembe. „Hidd el, olyan gyönyörű vagy, mindenkinek téged kellene csodálnia.” Majd: „Iszonyú jó kis kurva lesz belőled, én majd segítek felfedezni a kis tested.” Aztán meg ez: „Maradj már nyugton az ég szerelmére! Hát tudom, hogy neked is jó.”

Szerettem volna elhitetni magammal, hogy jó ember ő, csak így tud szeretni. Mert nincs rá más módja. Egyszerűen csak hinni akartam, hogy szeret. Meg azt is, hogy másnap majd bocsánatot kér mindazért a fájdalomért, amit okozott. De tévedtem. Napról-napra egyre több fájdalmat idézett elő bennem. A legnagyobb kárt mégis azzal okozta, hogy hallgatásra bírt.

Hosszú éveken át akartam azt, hogy mindenki elhiggye, az életem így kerek: a csenddel, a feledéssel és a nem jól szeretéssel. Tudjátok, én mindig olyan lány voltam, aki nem nyavalygott semmiért, és nem „nyavalygott” akkor sem, amikor olyan dolog történt vele, amiről tudta, sejtette, érezte, hogy beszélnie kellene. Mert azt hiszem, tudtam, hogy el kellene mondanom valakinek, B. rossz dolgokat csinál velem. Hogy fogdos, simogat és csókolgat, hogy nem hagyja abba akkor sem, amikor könyörgök neki, és akkor sem, amikor maga alá gyűr, és betapasztja a számat, míg bennem van. Tudtam, mégsem szóltam talán azért, mert azt gondoltam, ennyivel beéri. Abban reménykedtem, hogy miután megkapja, amit akar, majd békén hagy. De tévedtem.

Aztán kezembe került az egyik nagyszerű regényed, Éva. Akkor jöttem rá, hogy nem hallgathatok tovább. Éreztem, hogy el kell kezdenem beszélni, különben apránként fog felemészteni a múltam. Ekkor jöttem rá arra is, hogy az egész addigi életem egy baromi nagy hazugság volt.

Aztán egyik napról a másikra jöttél te, Judit. A kezdeti bizalmatlanságot sikerült együtt legyőznünk, és hétről hétre olyan mélyre mentünk az életem bugyraiban, hogy megijedtem magamtól. Nem tudtam, hogy ki vagyok, azt meg pláne nem, hogy ki voltam. Már csak az lebegett a szemem előtt, hogy ki lehetek. És láss csodát: megerősödtem. Írni kezdtem a fájdalmaimról, az összes rossz érintésről, amit kamaszként kaptam. Hétről hétre úgy nyíltam meg előtted, mint egy virág. És akkor értettem meg igazán, hogy a neheze még hátra van. Pszichológushoz járni önmagában nem elég, a munkát nekem kell belerakni. Szembe kell néznem önmagammal, az igazi énemmel, azzal, akit bántottak, otthagytak, nem jól szerettek, kinevettek. Mert így vagyok igazán én. A fájdalmaimmal, a megküzdéseimmel és a harcaimmal. Ez a legtöbb, amit adhattál nekem, drága Judit: önmagamat. Ezt egyetlen percig sem feledem.

Az üléseink által mára már tudom, hogy jó ember vagyok – tudod, sokáig hittem azt, hogy rossz vagyok. Szégyelltem magam mások elbaltázott lépései miatt, majd mentegetni próbáltam magam körül mindenkit; nem voltam képes szólni, nem voltam képes kilépni abból a helyzetből. Mára már tudom, hogy a rossz nem én vagyok – már ha ki lehet ilyet mondani, hogy létezik jó és rossz. Mert nem rossz emberek vannak, hanem rossz döntések és sorsok. Ezt is nálad értettem meg, Judit. Ahogyan azt is, hogy nem éri meg egy életen át hazugságokban élni, nem érdemes védeni a rosszakat, nem érdemes jópofiskodni olyanokkal, akiket sosem érdekeltél igazán. Azokat el kell engedni. Minden egyes velük töltött perc csak mérgezi a lelket.

Judit! Köszönöm, hogy segítettél megtalálni az igazi énemet. Köszönöm, hogy bíztattál mindig, valahányszor arról beszéltem, erőt érzek magamban ahhoz, hogy kilépjek a fényre. És látod? Sikerült. Beszélek. A rosszakról. Az életemről.

És van még valaki, akinek a legtöbbet köszönhetek ezen a világon. A kedvesem. Az ő önzetlensége, türelme és szeretete nélkül biztosan régen feladtam volna az egész harcomat. Mert hidd el, te vagy az, akiért érdemes felkelnem reggelente. Te vagy az, aki átölel, ha szomorú vagyok, vagy ha épp vidám. Te vagy az, aki nélkül a világom már réges-rég összeomlott volna. Te tartasz meg, te hiszel bennem, és te vagy az, akinél jobban senki nem szeret ezen a világon.

18

Elmúltál 18 éves?

Az oldalon található tartalom az Mttv. által rögzített besorolás szerint V. vagy VI. kategóriába tartozik, így a kiskorúakra káros hatással lehet. Ha szeretné, hogy ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használjon szűrőprogramot!

Elmúltam Nem múltam el

További cikkek: