„Remélem, újabb 10 év elteltével boldog 30-as leszek” – Merengés a következő évtizedről

2020. Ez volt az első gondolatom a pályázattal kapcsolatban. Hogy tudom, szar minden, meg nehéz manapság érvényesülni és hogy fogalmam sincs, lesz-e valaha saját lakásom – de mégis, az első gondolatom az volt, hogy 2020.

Tudjátok miért? Azért, kedves 20-asok, mert elérkeztünk a 20-as évekhez, és ezek a mi éveink lesznek. Az a 10 év következik most, amikor – csak a saját nevemben beszélhetek most – lediplomázok, amikor valóban kilépek a nagybetűs életbe, amikor végre (és ezt a mondatomat néhány sorral később biztosan meg is bánom) megkezdem pályafutásomat és dolgozni fogok az első igazi munkahelyemen.

Ez az a 10 év, amikor reményeim szerint megtalálom a másik felem, az igazi társam, amikor férjhez megyek, amikor először autót, majd lakást, később házat veszek. Az elkövetkező 10 év lesz az, amikor először vállalhatok teljesen egyedül felelősséget egy örökbefogadott állatért. Ez lesz az az időszak, amikor gyermeket fogok szülni. Ebben a 10 évben fogom kialakítani a saját, felnőtt életemet, a saját szabályaimmal, a saját házamban.

Ez az a 10 év, amikor először fogok dolgozni a születésnapomon, és nem lesz papírcsákó vagy tiara a fejemen. Ez lesz az a 10 év, amikor meg kell tanulnom, hogy a fűszer nem terem otthon – hacsak nem veszek fűszernövényeket -, és hogy a Wc-papír sem természetes. Ez alatt a 10 év alatt fiatalból felnőtt leszek, és minden porcikám bizseregve várja, hogy céljaimat elérjem, miközben ezen a csodálatos, 2020-as úton haladok.

Ugyanakkor tudom azt is, hogy ez lesz az a 10 év, amikor életem legnagyobb csalódásait fogom megélni. Ebben az időszakban fogom először a leendő férjemmel tölteni a szentestét – akit remélem, addigra megismerek -, nem pedig a családommal. Az elkövetkezendő időszak lesz az, amit eddigi életem során minden nap vártam, amiért minden nap felkeltem, amiért minden áldott nap bementem az iskolába tanulni, amiért küzdöttem és harcoltam.

Mert én mindig felnőtt akartam lenni, és most, hogy itt állok a küszöbén, és harmadik évemet töltöm a felsőoktatásban, semmi másra nem vágyok, csak arra, hogy hagy legyek még egy kicsit, csak egy napra gimnazista. Furcsa ez a kettősség. Az egyik részem boldog, mert végre elkezdtem az önálló életem, a másik pedig retteg.

Retteg – és most jön a megbánás -, mert most már ha beteg vagyok, nem tudok majd csak úgy otthon maradni, és nem hoz anyu ágyba levest, lázmérőt. Mert külön városban élünk, messze egymástól. Rettegek, mert kötelességeim lesznek, számláim és végtelenül szomorú fizetésem.

Félek, mert még van elhivatottság-tudatom: biztosan tudom, tanító leszek. Mindig is az voltam tudat alatt, és végtelenül hálás vagyok azért, amiért megtaláltam az utam, és azt tanulhatom, ami tényleg én vagyok. Amiben lubickolok, de ugyanúgy félek.

Félek attól, hogy borzalmasan gyorsan ki fogok égni, hogy szeretni fogom a munkám, de mellette nem marad majd időm a saját családomra. Hogy az albérletem, a számláim elviszik majd az összes fizetésem és a szüleim segítségére fogok szorulni. Hogy haza kell majd újra költöznöm és ismét gyereknek fogom magam érezni.

Félek attól, hogy most, amíg tanulok, nem teszek félre pénzt, akkor nem fogok tudni soha spórolni arra, amire igazán vágyok. Félek attól, hogy a fent leírt vágyaim és álmaim vágyak és álmok maradnak egy papírra írva, mert nem fogom tudni megvalósítani őket. Megvalósítatlanok maradnak, mert nem lesz pénzem, vagy mert nem találom meg a társam, akivel mindezt elérhetném.

Ez a két nagy félelmem van az elkövetkező 10 évre nézve. Végtelen sok álmot és célt dédelgetek titkon, és próbálok minden tőlem telhetőt megtenni annak érdekében, hogy meg is tudjam őket valósítani. Próbálok minél jobb átlagot elérni, hogy tanulmányi ösztöndíjra jogosult legyek, és majd félre tehessem. Tagja vagyok a Hallgatói Önkormányzatnak, és hiszem, hogy a munkámmal a hallgatók életét könnyítem meg, és hiszem azt is, hogy ezzel én is csak épülök.

De emellett végtelenül szomorú is vagyok, mert tudom, hány órát töltök el minden nap azzal, hogy programokat szervezzek, emberekkel levelezzek, és tudom azt is, hogy az ezen munkamennyiségért kapott Közéleti Ösztöndíjam még egészen magas ahhoz viszonyítva, amennyit majd tanítóként fogok keresni – pedig így is csak azt érzem, hogy szinte nem kapok semennyit.

Félreértés ne essék: nem azért vagyok a HÖK tagja, hogy ezzel pénzt keressek, amikor jelentkeztem, még azt sem tudtam, hogy van Közéleti Ösztöndíj. Azt viszont tudtam, hogy szeretek szervezni és ki akarom magam próbálni az egyetemen is – örömmel vágtam bele a munkába.

De szeretnék megélni.

Persze erre lehet azt mondani, hogy el lehet menni főiskola és egyetem mellett is dolgozni, és egyetértek, vannak olyan egyetemek és főiskolák, amik mellett meg lehet ezt tenni. Vannak olyan helyek, ahol te állítod össze az órarended és tudod úgy alakítani, hogy legyen 1-2 szabad délutánod, jó esetben napod is. Jártam ilyen helyre is. Ahova most járok, az sajnos nem ilyen. Készen kapott órarendem van csupa olyan tárggyal, ahol kötelező ott lenni, de nem sajnálom egyetlen percig sem, mert lelkes, zseniális oktatóim vannak, akik a szívük legmélyéről tanítanak bennünket.

Visszatérve a másik nagy félelmemre, tudom, hogy valahol a nagyvilágban ott van az az ember, akit Isten nekem szánt. Tudom, hiszek benne, hogy van. Ahogy abban is hiszek, hogy nem csak egy nagy szerelem lehet egy ember életében. De közben félek attól, hogy elkerüljük egymást, vagy csak nagyon későn találkozunk, és már nem lehet gyermekem. Talán alaptalan ez a félelmem. Talán jobban kellene hinnem Istenben és abban, hogy ő tudja, mi a jó nekem, hogy a megfelelő időben és a megfelelő helyen meg fogom találni azt, akit keresek. Nem tudom. Lehet, hogy más tervei vannak számomra, és az is lehet, hogy újabb 10 év elteltével nevetve fogok erre visszagondolni, és egészen más dolgok fognak foglalkoztatni. Valószínűleg így lesz.

Nem tudom, mit tartogatnak számomra a 20-as évek. Lehet csupa jó dolgot, lehet csupa rosszat, lehet, hogy az egész öröm és nagy boldogság lesz, de az is megtörténhet, hogy boldogtalan leszek. Nem tudom és nem is tisztem tudni. Hiszek abban, hogy a kitűzött céljaimat el fogom érni, de jó időnként megállni és visszanézni – vagy éppen előre. Azért, hogy lássam, milyen sokat megtettem már, hogy megnézzem, még mindig az van-e a célvonalban, amit anno megfogalmaztam magamban.

Remélem, újabb 10 év elteltével boldog 30-as leszek, és a gyermeknevelés nagy kérdései fognak érdekelni (meg a pedagógus portfolió, bár belegondolva, az már most is foglalkoztathatna). Kívánom, hogy találjátok meg ti is azt, hogy mit szeretnétek elérni a 20-as években, és arra kérlek benneteket, éljetek, mert csak egyszer vagyunk 20-asok. Használjuk ki. Hozzunk rossz döntéseket, induljunk el rossz utakon, tanuljunk a szüleink vagy a saját hibáinkból. Házasodjunk, vállaljunk gyermeket, vagy legyünk függetlenek és erősek, önállóak, mert azt akarjuk. Merjünk összeomlani és sírni, merjünk egyedül lenni és merjünk gyengék lenni, majd újra felállni és összerakni magunkat. Merjünk hazamenni a szüleinkhez és merjük szeretni őket, élvezzünk ki minden pillanatot, amit velük tölthetünk. Kívánom, hogy érjétek el a céljaitokat és váljatok felelősségteljes boldog harmincasokká, felnőttekké.

További cikkek: