„Sok év után sikerült megtennem az első lépést, ami a problémáim elfogadása volt” – Tanulságok és felismerések a hétköznapok valóságában

Amikor elolvastam a pályázati kiírást, nagyon megörültem neki. Régebben is jelentkeztem hasonló pályázatokra, mivel megnyugtatnak, miközben foglalkozok velük, és segítenek, hogy jobban megismerjem magamat. Egyből elkezdtem gondolkodni, hogy mit kellene írnom nektek, hogy mit tudnék mondani az olvasóknak. Pár perc után elszomorodtam, mivel az életemben nem történtek olyan dolgok, amiket igazán motiválónak lehetne mondani. 

Viszont hadd meséljek magamról egy kicsit

Édesapám autóbalesetet szenvedett, amikor fél éves voltam. Súlyos agysérülést kapott, aminek következtében ma egy otthonban él. Sok ember félve kérdez rá a részletekre, mivel azt hiszik, ez egy érzékeny téma nálam, de nem. Én úgy nőttem fel, hogy két apuka alak van az életemben, de egyik se tölti be azt a pozíciót igazán. Az egyiket – édesapámat – havi szinten látogatjuk, a másikkal – nevelőapukámmal – pedig sohasem voltunk egymáshoz túlságosan közel. Tulajdonképpen eltűrjük egymást. Lett volna elég időnk közelebb kerülni a másikhoz, de egyszerűen így alakultak a dolgok.

Szétesett családban nőttem fel, de ez Magyarországon úgy gondolom, elég gyakori. Mondhatni átlagos, ezért nem hiszem, hogy történetemnek ez a része bármennyire is motiváló hatású lenne. Bár tény és való, hogy nem kevés frusztrációm és mentális problémám keletkezett emiatt – büszke vagyok, hogy megbirkóztam velük.

Amikor anyukámmal a nevelőapukámhoz és a lányához költöztünk, iskolát kellett váltanom, mert másik városban laktak. Így kerültem fel Budapestre. Akkoriban nyolc éves lehettem. Nem is gondoltam volna, hogy egy olyan lelki passió veszi kezdetét, amiből jóformán csak ma kezdek kigyógyulni, huszonegy évesen.

Az első két iskolai évemet Gödöllőn töltöttem. Nagyon szerettem a közeget. Majdnem mindenre és mindenkire emlékszek, bár tény és való, ők rám már aligha. Harmadikos voltam, amikor felkerültem Pestre egy másik általános iskolába. Nagyon egyedül éreztem magamat és rájöttem, mennyire introvertált vagyok. Nem mertem barátkozni. Persze ez a későbbiekben javult, lett pár barátom egy-két év erejére, aztán egyre inkább egyedül maradtam. Emlékszem, annyira féltem a többiektől, hogy mindig pár méterrel arrébb ültem mindenkitől, és inkább egyedül voltam.

Hatodikos koromban megkértem anyukámat, hogy vigyen el egy pszichológushoz, mert úgy éreztem, hogy lelkileg nincs minden rendben velem a társaimtól való félelem miatt. Tulajdonképpen nem sok embert ismerek, aki önszántából ment el tizenkét éves korában az „ijesztő fehér köpenyeshez”  – legyen szó bármilyen orvosról. Én mégis ettől az embertől féltem a legkevésbé. Tudtam, hogy segíteni akar. Később a ballagásom napján elsírtam magam. Ez annak köszönhető, hogy azokra az emberekre gondoltam, akikkel jó kapcsolatot tudtam kialakítani, viszont ezen felül általában egyedül éreztem magam. 

Nagy reményeket fűztem a gimnáziumhoz

Nem szerettem, hogy visszahúzódó vagyok és láthatatlan, ezért minden lehetőséget meg akartam ragadni. A gólyatábor alatt próbáltam több emberrel is beszélgetni. Hiszitek vagy sem, pár év magamba fordulás után ez egyáltalán nem bizonyosodott egyszerűnek, egy idő után el is fáradtam. Viszont valahogy bekerültem egy társaságba, aminek azt hittem, hogy végre örülhetek – sőt, volt egy olyan barátnőm is, akivel kiemelkedően jól elvoltunk. Aztán megváltozott valami.

A társaság eltolt magától, a barátnőmmel csúnyán összevesztünk, nem beszéltünk utána többet. Soha. Ezek után nem próbáltam meg máshova beilleszkedni. Úgy éreztem, kuncsorgás lenne az emberek felé, hogy fogadjanak be maguk közé. Valahol itt kezdhettem tisztelni magam. Tizenegyedik osztály környékén.

Nem próbálkoztam meg olyan emberek felé közeledni, akikről tudtam, hogy nem vagyunk egy hullámhosszon, csak azért, hogy ne legyek egyedül. Úgy gondoltam, hogy ezzel az érvvel önmagamat hazudtolnám meg. Viszont emiatt az utolsó másfél-két évem a középiskolában borzalmasan egyedül telt el. Gyakoriak voltak a mindennapos sírások és minden olyan dolog, ami egy ilyen időszakkal együtt jár. Igazából itt is voltak kivételek, néha napján el tudtam társalogni egy-két emberrel, de ezek nem voltak túl gyakoriak.

A ballagásom napján is itattam az egereket – bár itt a mélyről jövő szomorúságom volt az oka. Aznap megkérdeztem a nagymamámat, hogy mit gondol, milyen a kisugárzásom a tablóképen. Ő csak azt mondta, hogy olyannak tűnök, mint aki elégedett magával. Valamilyen szinten igazat kellett adnom neki. Megtanultam egyedül lenni, de ezzel korántsem éreztem azt, hogy leküzdöttem az évek alatt elmélyülő nehézségeimet. Ilyen dolgok mindenkivel történnek, szinte minden nap részesül valaki ehhez hasonló eseményekben. Úgy gondolom, ez nem egyedi eset, ebből nem tudnék motiváló befejezést írni.

Teljesen megtörve, önismeret és bármiféle önbizalom nélkül mentem egyetemre

Ekkoriban lett először barátom. Teljesen el voltam varázsolva tőle. Naiv voltam, azt hittem, minden rendben van, aztán egy nap a semmiből leírta a következő sorokat: „beszélnünk kell”. Úgy gondolom mindenki tudja, hogy ezután mi következett. Fél évvel később, a második barátommal is hasonlóképpen történtek a dolgok. Ez a két kapcsolat összesen alig volt négy hónap. Mindketten szakítottak velem.

Ezt követően megszületett bennem a felismerés, hogy valami nagy baj lehet velem. Jobban magamba roskadtam és teljes mértékben reményvesztettnek éreztem magamat. Nem voltak céljaim, álmodozással teltek a napjaim, de leginkább túléléssel. Ráadásul a szakból is kiábrándultam, amire jelentkeztem az egyetemen. Mindannyiunk életében történnek szerelmi csalódások, nem ettől lesz az én történetem különleges vagy motiváló. Egyfelől biztosan vannak mások, akiknek sokkal rosszabb tapasztalataik vannak ezzel kapcsolatban, mint nekem, másfelől az egyetemi „élményeimről” kapcsolatban úgy érzem, nem kell túl sokat mesélnem, mivel nap mint nap hallom a közeli ismerőseimtől, hogy fogalmuk sincs, mit kezdjenek magukkal az egyetem után, nem is szeretik már a képzést – és még sorolhatnám. Nekem is hatalmas dilemmám ez. Útközben valahol elhagytam magam, de ez is csak egy olyan dolog, amivel nem hiszem, hogy egyedül vagyok.

Másfél éve elindult bennem egy folyamat

A ráeszmélés, hogy nem veszthetek semmit, egy kicsit megnyugtatott. Elkezdtem írni a saját listámat. Ez a lista, amit a mai napig használok, körülbelül húsz oldalas lett. Olyan dolgokat fogalmaztam meg benne, hogy ki vagyok én, milyen emberré szeretnék válni, milyen rövid és hosszú távú céljaim vannak, illetve még rengeteg olyan dolgot, amit fontosnak éreztem leírni magammal kapcsolatban.

Sok év után sikerült megtennem az első lépést, ami a problémáim elfogadása volt. A tény, hogy vannak, és nem lehet kikerülni őket. Az egyetem pszichológusához is elmentem több alkalommal beszélgetni, igazából segített felnőni egy kicsit. Elhatároztam, a hosszabb utat választom, hogy olyan énképet és körülményeket teremtsek, amelyekben nem kell minden nap megkérdőjeleznem magamat. Idáig folyamatosan csak rövid megoldásokat próbáltam találni a problémáimra, és inkább kerültem őket.

Ha itt tartotok, lehet, hogy csupa olyan dolgot olvastatok, ami veletek is megtörtént. Ezek nem különleges dolgok, sajnos csak hétköznapiak. Sokunk ütközött iskolai, családi vagy szerelmi akadályokba, mégis, amikor ezek megtörténnek velünk, úgy gondoljuk, hogy a mi esetünk kivételes, nehezebb vagy nagyobb, így egy kicsit mind megroskadunk. Tudom, mert én is átéltem ezeket, illetve jelenleg is küzdök olyan dolgokkal, mint például karrierkeresés, önmagam megtalálása. Ezek hangozhatnak agyonismételt felszínes tanácsoknak, mint hogy „légy önmagad” vagy, hogy „gondolkozz pozitívan” – itt viszont feltennék egy kérdést. Ezeket valójában mennyire vallod magádénak a hétköznapokban? 

A pályázati jelentkezésnél megijedtem, mert úgy gondoltam, hogy nekem nincsen motiváló történetem; megijedtem, amikor láttam a kiíráshoz kapcsolódó példákat. Írj, ha kigyógyultál valamiből, ha feltaláltál valami fantasztikusat… és még sorolhatnám. Olyan érzésem volt, hogy miért akartok nekem olyan történetet mutatni, aminek semmi köze hozzám? Én ezektől megijedek, elhitetik velem, hogy azok az emberek képesek azokra a nagyszerű dolgokra, amiket leírnak, de én nem. Én nem éltem át tragédiákat, nem gyógyultam ki semmilyen betegségből, nem alapítottam céget és nem találtam fel a lebomló műanyagot sem. Teljesen hétköznapinak mondom magam, hétköznapi problémákkal.  

A hétköznapiság motiváló!

A hétköznap apró változásai számomra a legmotiválóbbak! Elhitetik velem, hogy valóban képes vagyok olyan dolgokra, amilyen fantasztikus dolgokat a körülöttem lévők csinálnak. Az én esetemben az, hogy nem vagyok még a célegyenesben, de látom magam mögött a lépéseimet.

Még nem érzem úgy, hogy készen állnék lelkileg és személyiségileg, hogy azt mondhassam, itt vagyok, ez vagyok én. Alakulok, és ez motiváló. Látom a változást, és ez motiváló. Értem, hogy miért vagyok szomorú, ingerült vagy boldog, tisztában vagyok az érzéseim okával – és ez motiváló. Azt hiszem, minden egyes apró lépés motivál egy újabb felé. Maga a tudat, hogy az egyetlen állandó a változás maga, motiváló! 

„Az egyetlen állandó a változás maga.“ – Hérakleitosz 

Szerinted a cikk szerzője érdemli a 2020 20onévese díjat? Szavazz egy lájkkal a cikk alján! A győztes nyer egy interjút a Hangszedő Magazin Ambíció című rovatába, illetve a mardoni café jóvoltából egy vadonatúj Dolce Gusto kávéfőzőgéppel és kávécsomaggal is gazdagodik.

További cikkek: