Sokkal több vagyok, mint „nem anya”

Ezer meg egy. Nem, szerintem több. Gondolat. Gondolat, amit szeretnék megosztani. Gondolat, amit sokszor megfogalmaztam már, de így és itt még nem írtam le. Gondolat, amit nem is lehet igazán megfogalmazni. Arról, hogy még nem vagyok anya…

De most mégis írok róla. Írok róla azért, mert elmondani nehéz, de leírni segítség. Elsősorban saját magamnak. De írok róla azért is, mert tudom, hogy sokan nem mondják senkinek, és hátha, helyettük is kimondva, nekik is segítség. Írok róla azért is, mert most egész jól vagyok így, de amikor majd éppen nem így lesz, akkor jó lesz visszajönni a saját soraimhoz, hátha akad benne igazság.

Szóval írok róla. Pedig nem könnyű, mert nem akarom, hogy mindenkinek, aki rám néz, ez jusson eszébe rólam. Mert sokkal több vagyok, mint „nem anya”. És ha anya leszek (mert leszek) is sokkal több leszek mint egy Anya.

Ezer meg egy gondolat… Hol is kezdjem.

Egészen fiatalkorom óta tudtam, hogy édesanya szeretnék lenni. Sok gyermekkel. Fel sem merült bennem, hogy 30 éves koromra nem így lesz. De már mindjárt 31 vagyok… És nem lettem édesanya. Ahogy visszagondolok az elmúlt évekre, talán nem is jött volna „jókor” a gyermek, de nem igazán tudok  ilyen szemmel visszagondolni az elmúlt évekre, meg amúgy is, mit jelent a „jókor”?!

Az orvosok azt kérdezték, mióta próbálkozunk. Őszintén? Nem tudom. Nekik azt mondtam, hogy kicsit több mint egy éve, mert nem igazán számoltuk, és ez a „kicsittöbbmintegyév” igaz, ha azt nézzük, hogy mikor merült fel bennem, hogy érdemesebb lenne tudatosabban figyelni. Vagy ha azt nézzük, hogy mióta szorul össze a torkom néha, és mióta bánt a dolog. De előtte is voltak időszakok, hogy akár jöhetett volna a kis lélek, amit várunk. Régóta szerettem volna már, hogy édesanya legyek, csak akkor még nem fájt annyira az, hogy nem vagyok. Azért néha mégiscsak. Szóval jóval több van ebben, mint egy év, de nem érdemes számolgatni. Nem számít igazán, mert nem változtat semmin. Rég. Kicsit több mint egy éve…

Amikor először igazán bántott már a dolog, az akkor volt, amikor egyre másra csak azt kérdezgették tőlünk, hogy „és nem akartok még gyermeket?”, vagy „gömbölyödik már a pocak?”, vagy „mikor lesz baba?”. Mert úgy faggatóznak szinte idegenek is, mintha csak azt kérdeznék, hogy főztem-e már húslevest. Amúgy nem főztem. A férjem szokott néha – tudom, ez furcsa, de ha ettetek volna már a húsleveséből, akkor ti is azt mondanátok, hogy inkább ő főzze.

Szóval olyan nemes egyszerűséggel képes szinte bárki megkérdezni, hogy egy idő után azt sem tudtam eldönteni, hogy valóban én szeretnék-e gyermeket, vagy csak azt akarom, hogy hagyjanak már végre békén. Mert nem engedték meg nekem, hogy ezt tudjam. Lehet, hogy ez hülyén hangzik, de sajnos tényleg így van. Elrontották az elvárásaikkal az emberek azt, hogy tisztán én érezzem, hogy szeretném, és ettől mosolyoghasson a lelkem. Mert az elvárás miatt mosoly helyett egy idő után inkább csak vicsor jutott, és ha volt is mosolyom, lehervadt a lelkemről, mert egy ilyen elvárásnak nem lehet „megfelelni” egy csettintéssel.

Nekem mindig más volt a reakcióm a kérdésre. Volt, hogy nagyon csúnyán visszaszóltam; volt, hogy szelíd mosollyal intéztem a dolgot; és volt, hogy éppen úgy éreztem, még nincs itt az ideje, és elmondtam, hogy majd. De őszintén szólva, örültem és örülök a mai napig is, ha nem kérdezik meg.

Látom a szemekben a kérdést anélkül is lassan 6 év házasság után hogyan is ne lenne ott a kérdés. De az az igazság, hogy akinek akarok róla mesélni, annak mesélek. Most éppen az egész világnak, de csak mert én szeretném. És mert tudom, hogy Te, aki az én cipőmben jársz, talán még senkinek nem meséltél róla, csak néha sírtál egy kicsit valahol. Ezért mesélek, hátha segíthetek.

Szóval… mindenkit kérek, ne kérdezgessétek a nőket, párokat, embereket! Értem, tudom, felfogom, hogy minden kornak megvan a maga kérdése, de valahogy ezeknek annyira nincs értelme. Csak hogy egy pár példát hozzak:

  • Mikor lesz barátod? (Ott lóg a fogason, csak eddig nem volt kedvem leakasztani.)
  • Mikor lesz esküvő? (Hát, gondoltam, megvárom, míg az amerikai nagybácsi meghal és rám hagyja a vagyonát, de ha neked ennyire számít, akkor 5 perc múlva szólok, hogy kérjenek már meg.)
  • Mikor lesz baba? (26 804 643 perc múlva, és a lottó számokat is tudom, csak nem játszom meg, mert éppen lusta vagyok hozzá.)
  • Mikor lesz kistestvér? (Nem tudom, valahová felírtam, de a gyerek eljátszotta a fecnit.)
  • Már megint terhes vagy? (Jaj, nem is láttam, most hogy mondod, lehet.)

Szóval értem én, mi mást is kérdezhetnénk egy kínos csendben, de van egy tippem: BÁRMI mást, mert ezek olyan idióta kérdések, amikre a választ, ha van bármi közöd hozzá, úgyis megtudod. Ha meg nincs hozzá közöd, akkor majd kiderül számodra Facebookról.

Egy ideje nem érdekelnek  ezek a kérdések. Legtöbbször már ki tudom mondani válaszként, hogy szeretnénk, csak még nem sikerült. Már amikor tényleg jó pillanatom van, amikor éppen békében van a lelkem, és elfogadom, hogy Isten tökéletesen tudja, hogy mit mikorra időzítsen. Mert tudom, hogy tudja. Van, hogy kimondom, de cseppet sem könnyedén, de még mindig van, hogy csak csendben vagyok, mert éppen egy órája sírtam egy kicsit emiatt. Csúnyán egészen rég nem szóltam vissza senkinek.

Azonban van, amikor nem is kell kérdés ahhoz, hogy fájjon, bőven elég vagyok én magam is. Van, amikor duplán vérzik a szívem. Egyrészt, mert egy nálam fiatalabb barátnőmnek olyan szép a gyermeke (és kérem a drága barátnőimet, hogy nehogy egy pillanatig is rosszul érezzék magukat emiatt, de szerintem ezt már  tisztáztuk); másrészt, mert utálom az érzést, hogy néha nem tudok, csak könnyedén örülni, mert azt juttatja eszembe, ami nekem már nem lesz. Hogy olyan fiatal édesanya legyek, mint azt elképzeltem.

Van, amikor újabb emberről tudom meg, hogy babát vár, és nekem nem az az első gondolatom, hogy őszintén örüljek ─ pedig annyira szeretném, hogy az legyen. Aztán az jut eszembe, hogy mi van, ha egyszer majd nekem nem örül valaki, és ettől még szomorúbb leszek, mert önzőnek érzem magam.

Van, amikor legszívesebben világgá rohannék, mert éppen menstruálok, pedig most biztos voltam benne, hogy nem fogok.

Van, amikor egész nap rossz kedvem van, mert egyszerűen csak éppen olyanom van, és az egésznek semmi értelme. Szóval nem egyszerű ez magától sem.

Az egyik legnehezebb dolog, amivel az elvárások helyett újabban küzdök, az az, hogy nagyon nehéz a jövőbe tekinteni, terveket, álmokat szőni. Mert most éppen nem vágyom olyan dolgokra, amelyek régebben hajtottak előre, helyette olyasmire vágyom, aminek a megvalósulása bizonytalan.

Sok minden iránt elvesztettem a lelkesedésem, de nincs helyette lelkesedni való, mert a gyermek érkezésére való várakozás nem egy előre hajtó cél. Nem tudom, sikerül-e megfogalmazni, amit mondani szeretnék. Arról van szó, hogy az agyammal tisztán látom, hogy nem szabad erre az egy lapra feltenni a jövőt, de a lelkem nehezen lát tovább annál a lapnál. Például – nem túldramatizálva, csak ez egy nagyszerű példája a dolognak –  nem mertem megvenni Rómába a repülő jegyet októberre, mert mi van, ha addigra már nem mehetek. Ez a „lebegés a semmiben” elég fárasztó, sokszor egészen mélyre taszító érzés. Ezzel törődnöm kell, de ráébredni erre is időbe telt. Még nem tudom a megoldást, de próbálkozom, előbb-utóbb ezen is túl leszek.

Hetek óta írom ezt a bejegyzést, mert van, hogy képtelen vagyok értelmes gondolatokat megosztani benne. Ezen hetek alatt még többet gondolkoztam, mint általában. Rájöttem például, hogy az elmúlt 1 évben annyit fejlődtem lelkileg, annyi mindent tanultam magamról, ami nagy hasznomra lesz később. Ezeket talán mind nem tanulhattam volna meg, vagy legalábbis nem így, ha gyermekem van. Mint mondtam, hiszek abban, hogy Isten tudja, hogy minek van ideje. És nem csupán arról beszélek, hogy ő küldi majd a gyermeket, de a lépésekben is ő segít, hogy megfelelő tempóban tegyük meg.

Az is nehezíttette az ügyet, hogy sokáig nem voltam képes elmenni orvoshoz. Mármint lelkileg. A gondolatra is zokogásban törtem ki. Úgy éreztem azzal, hogy elmegyek, kimondom majd azt, hogy valami baj van ─ így inkább csak reméltem, hogy sikerül orvosok nélkül is. És valljuk be, hogy ők sem könnyítik meg mindig a dolgot. Amikor végre rászántam magam, volt, aki bár egy szerinte teljesen tökéletes véreredmény tartott a kezében (az egyik hormon szintem picit magasabb volt, amire egy másik orvos egyből írt gyógyszert), közölte, hogy „tök mindegy, hogy kiderül-e, mi a gond, az csak egy papír, így is, úgy is művi beavatkozás lesz”. Pedig tényleg semmit nem tudott akkor még rólam. Nem mentem vissza hozzá.

Már az „első körösnek” kikiáltott vizsgálatokon túl vagyunk, mert sikerült lelkileg felépíteni magam, hogy a vizsgálat még nem ítélet. Szóval most azon a hormonon kívül, úgy tűnik, minden rendben, csak valami miatt mégsem sikerül.

Mondhatnám, hogy eddig is elmehettünk volna, de nem tudom nektek leírni azt, amit éreztem az egész kivizsgálással kapcsolatban. Kívülről, józan ésszel én sem érteném magam, de itt belül nem csupán a józan ész van. Egyelőre túl vagyok rajta, az a lényeg. Nekem segített, amikor ráébredtem, hogy miért félek a vizsgálattól, mert sokáig nem tudtam megfogalmazni. Amikor rájöttem, hogy azért, mert ítéletnek tekintem, akkor elkezdtem átfordítani a gondolatot, és végül ─ bár nevetségesen sok erő kellett az első lépésekhez ─ már könnyebb volt.

Sokszor úgy tekintünk arra, hogy „nem jön össze” a baba, mintha valami bűn lenne, amit suttogva sem merünk kimondani. Pedig legszívesebben nemhogy suttognánk, hanem nagyon hangosan szeretnénk kikiabálni csalódottságunkat. És sokan vagyunk ilyen cipőben. Mégsem beszélünk róla, pedig egyébként van, hogy ez segít. Segít megérteni dolgokat, ha sikerül megfogalmazni őket.

Olvastam nemrég egy cikket, ami nagyon meghatott, és amiben egy ige volt kiemelve, ami a Bibliában így szerepel: „Nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róma 9:16). Ez a gyermekáldásra pontosan igaz!

A gyermekáldás nem egy kiérdemelt, vagy nem kiérdemelt dolog. Nem olyasmi, amire tanulsz, megírod a dolgozatot és megkapod az ötöst. Itt nem buktunk meg egy vizsgán, mert rosszak voltunk. Ez egészen másképpen adatik, és egészen más szálak mozognak. Nem emberi szálak, sokkal inkább csoda-szálak. Éppen ezért azt gondolom, hogy nincs semmi szégyellnivaló, vagy suttogva kimondani való abban, ha nem úgy alakul a gyermek-kérdés, ahogyan terveztük. Mert mi, emberek, mindent tervezünk, de itt csak bizonyos pontig tudjuk megtenni (és nem tovább, még ha néha meg is vagyunk győződve ennek az ellenkezőjéről).

Ahogy fent is írtam: elvárunk és felelősségre vonunk, mintha a gyermekvállalás egy recept lenne, amit még nem volt kedvünk megfőzni. És nem, nem kell erről beszélni, ha nem szeretnél, és valóban senkinek semmi köze (a párodon kívül) ahhoz, hogy a gyermekvállalással kapcsolatban ki hogyan gondolkozik, mert ez egy nagyon belső magánügy! Ugyanakkor nem kell senkinek pironkodva lehajtania a fejét, ha még nincs gyermeke. Nem szabadna.

Persze, mi, emberek, nem ilyenek vagyunk. Olyan sokszor hallottam már, hogy nekem könnyebb az életem, mert nincs gyermekem, hogy néha már magam is elhittem, hogy önző, gonosz vagyok, ha mégis azt érzem, hogy nehéz napom van. Pedig minden időszaknak megvan a maga keresztje, és az élet néha könnyebb, máskor meg nehezebb ─ gyermekkel vagy anélkül. 

Nem bántam volna, ha azt az időszakot kihagyhatom. Ha van valaki, aki akkor megfogja a kezem és azt mondja, hogy „Megértelek, mert pontosan ezt élem át, amit te, és jó ember vagy attól, hogy nincs gyermeked, és gonosz és önző sem vagy, ha néha fáj más öröme, mert ez normális. Én is így vagyok vele”. Mert persze, velem vannak mindig, akik szeretnek, és ezért a hálám sosem fog elapadni, de talán emberi mivoltomból fakad az is, hogy nem mindent úgy hallok meg, ahogyan kell.

Talán jó lett volna valaki olyannak a szavait hallani, aki PONTOSAN azt érzi, amit én. Talán kicsit ezért is írok. Hátha valaki olvassa, akinek azt mondhatom, itt vagyok, pontosan azt érzem, amit te. Azt a kétséget és kétségbeesést, azt az önmarcangolást, azt a reményt, azt a hálát, azt a hitet.

Igyekszem elfogadni, hogy nem úgy alakult, ahogyan terveztem, mert ez nem tervezés kérdése. Igyekszem lerázni az elvárásokat, szelíden fogadni a kérdéseket, és türelemmel lenni. Szeretem az életemet így, annak ellenére, hogy fárasztó, hogy ezzel a gondolattal kelek és fekszem. Hol úgy, hogy végül is sokkal jobb így; hol úgy, hogy valamit biztosan elrontottam; hol úgy, hogy hiszem, majd most sikerül; hol úgy, hogy megrémülök, mi van, ha tényleg sikerül; hol pedig úgy, hogy mosolyogva nézek az elképzelt jövőbe, ahol fogom a gyermekem kezét. Igyekszem békét teremteni a lelkemben, és hálás vagyok azokért a pillanatokért, amikor az a béke ott is van.

Hiszem, hogy édesanya leszek! Amikor itt lesz az ideje. Addig pedig ülök ezen a kis hullámvasutamon, hogy majd amikor jegyet kapok a másikra, átülhessek annak a fent és lentjeire.

És addig is és azután is, nem anya vagy anyaként, maradok önmagam, aki sokkal több.

Ez a bejegyzés korábban megjelent a habfurdo.com-on.

További cikkek: