“Sosem fogom elfelejteni, milyen volt az a nap” – Lehetséges megbirkózni a gyásszal?

A feldolgozhatatlanul fájdalmas valóság. Sokan vagyunk ilyen helyzetben. Sokan tudjuk, mi az a fájdalom. Az igazi fájdalom. És, hogy mi a szeretet. Hiszen nélküle nincs fájdalom. Anélkül nincs semmi.

Amikor elveszítünk valakit, akit mindennél jobban szeretünk, minden megfordul. A világunk, az idő, a gondolataink, az érzéseink, a hozzáállásunk, az egész szemléletünk a világról és az emberekről.

Nem tudjuk kezelni. Dühösek vagyunk, tele kérdésekkel, úgy érezzük elhagytak minket, itt hagytak, egyedül. Fáj. Annyira, hogy majd belehalunk. Utána akarunk menni, de nem lehet. Ő már máshol van. Jobb helyen. Olyan helyen, ahol csak reménykedhetünk, hogy boldogabb, mint itt volt, hogy olyan boldog, mint ahogyan megérdemli.

A gyász egy kezelhetetlen dolog…

Kifacsart szívvel állunk üresen, egyedül. Nincs vigasztalás, nincs megértettség. Csak mi. Egyedül az üres lelkünkkel, amely olyan, akár egy sötét, üres barlang, ahol csak a gondolataink visszhangzanak, és mástól nem kapunk választ.

Hiányzik. Annyira hiányzik, hogy szívesen kitépnénk őt az álmainkból, hogy megöleljük, csak még egyszer, utoljára. Egyetlen egyszer. Szorosan. Hogy halljuk a hangját, fogjuk a kezét. Bele tudjunk nézni a két szemébe, amit talán sosem tettünk meg úgy, ahogyan kellett volna. Csak egyszer. Lehetőségeket akarunk. Megtenni vele mindazt, amit a hosszú évek során nem tettünk meg, mert azt hittük örökké tart. Tévedtünk. Hiszen egyszer minden elmúlik. Mi is. Most kell szeretnünk!

Sosem fogom elfejteni, milyen érzés volt az a nap

Életem legfájdalmasabb napja, amely azóta sem szűnik, csak az idő telik. Nem kapok vigaszt, nem kapok válaszokat, nem látok utat. Csak elfogadom. Már ha az ilyet el lehet fogadni. Létezem tovább a szívemben tátongó űrrel, és közben próbálok élni, Nélküle.

Nem lehet elfejteni. Nem lehet nem gondolni rá. A szeretet ilyen. Nem múlik. Nem múlik soha, akkor sem, ha már a személy, akit szeretünk, nincs ezen a földön.

Hiszen két dolog van a világban, ami állandó: a szeretet és a változás

Nyálasan hangzik. De gondolj bele! Milyen lenne ez a világ nélküle? Így is sötét a világunk. Ez az egyetlen természetes érzés bennünk, ami soha nem múlhat el, csak néha elfelejtjük, hogyan kell szeretni.

Fájdalmasan furcsán fog hangzani, amit most írni fogok, de úgy gondolom, szerencsések vagyunk. Szerencsések vagyunk, hogy vannak az életükben olyan emberek, akiket fáj elveszíteni, akikre fáj gondolni, ha nincsenek többé. Mégis jó, hogy van valaki, akire emlékezhetünk, jó, hogy van mire emlékezni.

Addig szeress, amíg tudsz, amíg van időd! Addig törődj a másikkal, amíg még melletted van! Addig menj haza, amíg még van kihez hazamenni!

Minden lehetőséget meg kell ragadni, amit együtt töltesz a szeretteiddel, mert sosem tudhatod hogy a sors mikor dönt úgy, hogy az lesz az az utolsó nap. És nincs több. Elmúlunk.

További cikkek: