Sportol az antisportoló – Egy újdonsült „spartan” története

Spartan Race-szel korábban egy volt általános iskolai osztálytársam Facebook profilján találkoztam először. Oké, elképzelhető – de csak talán – hogy megfordult a fejemben, hogy menjen a… csudába, hogy ennyi energiája van. Én ugyanis a klasszikus örök fáradt, tónustalan, mindennap az álmon-halás szélén álló egyed voltam, aki általános iskola 6. osztályától fel volt mentve tesiből. (Oké, gyógytornára jártam, és az úszást sem tudtam kikerülni.)

Szóval minden voltam, csak nem az a sportos fajta. Zárójelben jegyzem meg, hogy a padtársam rendszeresen jókat szórakozott a löttyedt karomon, ami a nyugdíjas korosztályt megszégyenítve rengett, ha fel merészeltem emelni a praclimat. És nem voltam kövér: egyszerűen a létezéshez szükséges izommennyiség minimumát növesztettem és tartottam fenn. Ez voltam én.

Aztán mégis sportolni kezdtem

A korábban említett pánikbetegségem és elfogyhatatlannak tűnő feszültségmennyiségem csökkentése kapcsán különböző otthon végezhető edzésformákat/videókat keresgéltem a Youtube-on. Sok-sok leállás, punnyadás, újrakezdés után – véletlen sem újévi fogadalomként, szándékosan december közepén – elkezdtem itthon edzegetni. Egy év elteltével pedig elvetemült döntést hoztam: jelentkeztem a SPARTAN RACE SUPER 2019 nagykanizsai futamára. Többen jelentkeztünk a munkahelyemről, és végül a férjem is úgy döntött, hogy velem tart a versenyen és együtt nyomjuk le a távot.

Mondanom sem kell, mindenki elszörnyedt, amikor meséltünk a tervünkről, és finoman – vagy kevésbé javasolták, hogy „biztos, ami tuti” csomagoljunk fehér zászlót. Konkrétan hülyének néztek minket. Lett volna rövidebb táv, lett volna lehetőség „menekülésre” (értsd: jegyeladásra), de mi küzdöttünk magunkkal a felkészülések során az utolsó pillanatig.

Spartan Race Super 2019

A helyszín – a nagykanizsai Csónakázó-tó és a környező erdő – gigamegabrutálisan gyönyörű. A hangulat az első másodperctől kezdve elvarázsolt: emberek százai készültek, melegítettek, rohangáltnak a rajtszámos fejpántjukban. Egy anyuka a hátáról csatolta le a gyerkőcöt és adta oda az apukának a bemelegítés előtt. Volt 4 fős családi team, de volt olyan is, hogy az apuka képviselte az egész családot. A gyerek futamokon a szülők együtt futhattak a kicsikkel, a nagyobbacskákat pedig kívülről bátorították, hogy meg tudják csinálni a nekik kitűzött távot. Egy nyüzsgő hangyabolyban éreztük magunkat, ahol mindenki ugyanazt akarta: elérni a kitűzött célt. Hihetetlen motiváló volt benne lenni ebben a forgatagban. Még most is ráz a hideg!

Kihoztuk magunkból a maximumot

Nincs olyan tagom, ami ne játszana a szivárvány összes színében, és annyi burpee-t nyomtam, mint még életemben soha. Oké, erre nem vagyok büszke, mert kikövetkeztethető, hogy sok akadályt nem sikerült végigcsinálnom – de cserébe lelkiismeretesen burpee-ztem. Mivel az első kilométeren zétzuttyant a térdem és kuka lett a lábam, kicsit megborult az eredeti tervünk. Ettől függetlenül homokzsákot és betongolyót cipeltünk, átkeltünk egy 5-6°C-os folyón, felmásztunk egy tocsogós kötélen, dobtunk dárdát, másztunk falat, húztunk-nyúztunk mindenféle súlyt, szögesdrót alatt kúsztunk, mocsárban jártunk, merültünk és még sorolhatnám. De ami a legfontosabb: kihoztuk magunkból a maximumot.

Megküzdöttünk magunkkal

Logikátlanul kitűzöttnek látszó, elérhetetlennek tűnő nagy mumus volt az egész ötlet. A legtöbben azt mondták, nem tudjuk megcsinálni. A mumusnak aztán mégis jól a képébe röhögtünk. Biztosan lehetett volna többet készülni, hogy ne legyek ennyire robotos a következő napokon az izomláztól, meg ne kelljen ennyit „büntetőzni”, és hogy sérülés nélkül végig tudjuk futni a távot. Sok „lehetett volna…” című gondolatot tudnék felsorolni, de nem teszem, mert rájöttem, hogy azzal, hogy teljesítettük a versenyt, túlléptünk magunkon, a kételkedőkön, a saját kételyeinken, és azon a képen, hogy én amúgy egy löttyedt, nulla teljesítményű antisportoló vagyok. A híres komfortzónát pedig azon a 14,8 kilóméteren kidobtuk a kukába.

Egy srác fél lábbal, mankóval csinálta végig a versenyt, egy másik pedig vakon kelt át az egész távon. Így ha nem lett volna a saját befutásunk elég motiváló, az ő hozzáállásuk végképp beégette az agyamba az egész verseny lényegét. Nem véletlen kap minden teljesítő érmet, hiszen sikerül legyőzniük a legnagyobb ellenséget: saját magukat.

Csodálatos rendezvény, fantasztikus közös élmény, brutális izomláz, elmondhatatlan büszkeség.

Köszönöm Spartan Race, hogy spartanná avattál! Októberben találkozunk – ki tart velünk?

További cikkek: