“Furcsa az ízlésünk, csak mert mások vagyunk?” – Egy K-popper kitárulkozása

„Love yourself, love myself, peace.” – (Suga (Min Yoongi) a BTS egyik rappere az MAMA-n mondott beszédéből származó idézet)

Sokan talán nem igazán vannak tisztában azzal, hogy a fenti idézet, mégis kitől (kiktől) származik, sőt, helyette inkább érzik, hogy egy klisé szöveg, akár csak a yolo és a swag.

A másik, kisebbségben lévő oldal most pedig talán üdvrivalgásban tör ki hirtelen, hogy végre itt van valaki, aki tudja, miről is fog pötyögni a klaviatúrán, és nem csak okoskodásnak tetszik majd ez az egész.

Valljuk be, talán én is okoskodni fogok, nem vagyok egy nagy géniusz, nem vagyok ott a piacon, amivel kapcsolatban pötyögök, nem ismerem a szerzőt személyesen, de elmondhatom… A zene, amit alkotnak, emellett az üzenet, amit közvetítenek, megérint és megtalálom benne a megnyugvást és az alkotásra való ihletet is. Sokakhoz hasonlóan hiszek abban, hogy a zene egyetemes nyelv, miért is kellene tehát különbséget tenni?

Igen. Szerintem lassan már lehet sejteni, melyik területen is korcsolyázok olyan tökéletességgel, mint egy hamisított frakkot viselő pingvin. K-popper vagyok, és erről szeretnék kicsit elmélkedni ebben az irományban.

K-popper?

Nem tudom, pontosan hogyan is foglalhatnám össze tökéletesen. Olyan sok mindent el szeretnék mondani, a hely viszont viszonylag kicsit, és a barokk körmondatokat, melyek hiteltelenné és követhetetlenné tennék a megnyilvánulásom, inkább kerülni akarom. A sztereotípiákat, melyeket hisznek rólunk és melyeket a média is erősíteni akar, mégis el kell oszlatnom. Minden történet vagy akár esszé elején egy leírás szerepel, hogy elhelyezzük a dolgokat térben és időben, talán esetemben is így lenne helyes kezdeni. Vágjunk is bele!

2013.

Furcsa év volt, ugyanakkor különleges, hiszen akkor kerültem egy új környezetbe, kerestem a helyem és az utam, hogy merre kell tovább haladnom, hiszen a cél ugyan világos volt a szemeim előtt, a kivitelezés azonban kevésbé. Sokszor elvesztettem a motivációmat, szinte már a laptopommal szerelmeskedtem a barátaimmal chatelve, akik támogattak, miközben a Youtube végül is egy szép napon önálló életre kelt, és elindult az akkor még „csingcsangcsung” zene. Mondanom sem kell, meglepő fordulat volt, hiszen nem volt ismerős a nyelv, ahogyan a zenei klip is teljesen más volt, ugyanakkor ez nem jelentette azt, hogy rossz.

Kis fiatal naivsággal és érdeklődéssel kezdtem beleásni magamat a fény, csillogás és smink világába, míg nem teljesen mást találtam. A felszín alatt olyan dolgokat láttam ezen a zenei területen, ami nem annyira jellemző nyugaton.

A zene és a stílus rabja lettem, miközben láttam, ahogyan az idolok edzenek és kitartanak, emellett egyre inkább olyan hangok ütik fel a fejüket, akik a szerelem témáján túllépve olyan dolgokról mernek énekelni, ami kissé megbotránkoztató is lehet talán, hiszen arra biztatnak, hogy szakadjunk ki az iskolai elvárások görcséből és saját magunkat keressük. Ne higgyünk abban, hogy a hamis érzelmek burkában élhetünk, helyette álljunk fel és zúzzuk szét a kristály búrát, ami a fejünk felé emelkedett és mosollyá torzítja a könnyeinket. Hermann Hesse szavaival élve

„A madár kitör a tojásból. A tojás a világ. Aki meg akar születni, annak egy világot kell széttörnie.” (Hermann Hesse – Demian)

Gyönyörű lendülettel, pedig csapongóvá váltak a gondolataim, de ugyanakkor szeretném a lényeget kiemelni, mely szerint véletlenül egy olyan világba estem, ahol hallottam egy olyan üzenetet, ami motivál, és nem arra utal, hogy adjam fel, éljem az életem. Nem. Az üzenet az volt, hogy sikerülhet, ha megdolgozom érte és nem adom fel, ha egy akadály az utamba kerül.

Klisés, szinte már csillámló habos-babos üzenetnek tűnik, ugyanakkor ha az ember picit utánanéz, látja a könnyeket és a verítéket, amit a művészek belefektetnek a munkájukba, csak azért, mert ezt szeretnék csinálni, ez az álmuk. Nyíltan, kerülve a zárt ajtókat megmutatják, hogy nem vagyunk egyedül, más perspektívát is mutatnak, hogyan küzdjünk az álmainkért, mert ez nem egy film. Ez a valóság, és nem engedhetjük meg magunknak, hogy a saját életünk úgy teljen el, mintha állnánk egy sivatagban és nem haladnánk előre a tenger felé, hogy lássuk az azúrkék hullámokon a napfény csillogását és a reményt, hogy új földre lépjünk, ahol élhetünk és az álmaink valósággá válhatnak.

K-pop rajongók körüli sztereotípiák

Más pontból megragadva azonban, nem ezért ragadtam meg főleg a lehetőséget, hogy valamit írjak. A kiváltó indok inkább az volt, hogy eloszlassam az illúziókat a K-pop rajongók körül, lévén nem tartom méltányosnak azt, hogy a média azt az üzenetet közvetíti, hogy a rajongók többsége a fiatal tizenévesek korosztályához tartozik, akik kinövik a kisminkelt, kétes üzenetű fiúbandák iránti szeretetet, akik nem énekelnek másról, csakis a szerelemről és a szenvedélyről.

Mindezt miért? A válasz egyszerű… Idegen. Idegen kultúra és nem a megszokott nyugati stílus, amit sokan elvárnának a zenétől. Sokan fintorognak, ha egy-egy szám idáig eljut, holott szinte senki sem tette ezt, mikor a Despacito volt minden zenei csatornán, hiába nem angolul volt a dalszövege.

A stigmatizáció, ami követi a műfajt, pedig rányomja a bélyegét a fanokra is a szkeptikusok szemében. Értetlen fiatalok, akik hamar felhagynak a bandák követésével és „felnőnek”. Örök kamaszok, akik nem képesek túllépni a tinédzserkoron vagy csak a fiúbandákkal leplezik a párkapcsolati hiányosságaikat.

Gondolt volna bárki is arra, hogy okkal hallgatjuk ezeket a számokat? Gondolt esetleg bárki is a szkeptikus kritikusok közül arra, hogy lehetséges, hogy az emberek egyedisége túlmutat azon a vékony szeletén az embereknek, akiknek a képét egy egész rétegre ráhúzzák?

Fiatalok vagyunk, de nem gyerekek, ezek a sebek már fájnak. Fáj, amit a média okoz. Fáj, amit a közeli barátok és családtagok okoznak az állandó kérdezgetéssel, hogy „Megint ezt a „kínai” zenét hallgatod?”. Örökké tartó ismétlések, hogy ez koreai pop zene, nem kínaiul énekelnek és nem, nem lányok.

Furcsa lenne az ízlésünk csak azért, mert mások vagyunk?

Sokan tesszük fel ezt a kérdést, és akik túlságosan érzékenyek, felállnak… „Felnőnek” a környezetük szemében, mi pedig egyre kevesebben maradunk és burjánzó rengeteg helyett a fák csak egyre inkább fogynak, míg nem marad más, csak pusztaság, és a zene kiüresedett kiáltássá válik a sivatagban, ami maradt.

A társadalmi megítélés miatt maszkot húzunk és szenvedünk, miközben a zene, amit hallgatunk, arra ösztönöz, hogy legyünk önmagunk, éljük az életünket. Kirobbanó, feszült pillanatok. Értetlenkedések és veszekedések a probléma megszüntetése helyett, miszerint nem akarjuk a másikat megváltoztatni, helyette elfogadjuk olyannak, amilyen.

A mi üzenetünk békés

Nem háborút akarunk, csak hódolni egy olyan műfajnak, amit teszünk, mint ahogyan például a rockerek, punkok vagy egyéb stílusok képviselői teszik? Baj lenne?

Az ő nevükben is kérdezem. Baj, hogy a zenén keresztül önmagunknak szeretnénk szárnyakat adni, mely képes minket tovább repíteni az élet folyamán a szárnyaink felé?

A zene egy egyetemes nyelv. Megérint. Az, pedig, hogy mi érint meg, nem mi döntjük el, és ezért nem szabad stigmával illetni senkit, mert nem lesz gyengébb attól, hogy nem a többség által diktált trendeknek hódol.

Huh… Kusza gondolatok, még kuszább fogalmazás, de remélem az üzenetem megérkezett, és sikerült valamit elindítanom pozitív irányba, mert szeretem ezt a zenei műfajt, és igen, sajnos azon makacs emberek közé tartozom, akik felvállalják magukat, miszerint, ha megkérdezik, mit hallgatok, rávágom, hogy k-popot.

Baj lenne? Ha igen, akkor egyszerű a válaszom…

„Haters gon’  hate, players gon’  play. Live a life man. Good luck.” (A BTS Mic drop című számából vett idézet)

 „Love yourself, love myself, peace.”

További cikkek: