Merengés a húszas éveim legvége és a következő „X” kezdete között

A húszas éveim kezdetén még nem foglalkoztam az idővel vagy az öregedéssel. Akkor úgy éreztem, mintha megállt volna az idő, és én lennék a helyzet ura. Ám valahol 25 felett elkezdett megváltozni a szemléletem, és lám, itt vagyok 29 évesen azon elmélkedve, hogy hová tűnt az idő. Az idő, ami kétségtelenül felhúzta az ébresztőórám, jelezve, hogy ne csak a húszas éveimnek, de egy időszaknak a végét is jelezze.

Bár tudom, az idő relatív és a lelkünkben élő gyermeket őrizni, éltetni és szeretni kell, valahol mégis érzem, hogy a gondtalan, tapasztalatlan és kissé naiv fiatalságnak valahol vége. Természetesen ez nem hirtelen, egyik napról a másikra történt, és nem is csak azért érzem, mert harminchoz közeledem. Ez egy folyamat, egy út, melyet az évek során jár be az ember, és egy random ponton ráébred, hogy már nem az, aki volt. Ez a ráébredés nincs időhöz vagy számhoz kötve, mégis az a bizonyos harmadik „X” olyan energiákat hoz magával, amit már nehéz letagadnunk.

Ha a kor nem számít és a szám valóban csak egy szám, akkor miért ijedünk meg mégis, amikor újabb X-hez érkezünk?

Talán a kor mégsem pusztán egy kor. A kor az, amit hozzácsatolunk: érzések, elvárások, stb. Egy újabb évtizedben pedig ott a vég is. Amikor egy új kezdődik, az azt is jelenti, hogy le kell zárnunk a régit. Meg kell gyászolni azt, ami elmúlt, függetlenül attól, hogy milyen elmúlásról beszélünk. Az elmúlás és a halál ott van mindenhol és mindenben, ott van minden egyes lélegzetvételünkben és pillanatunkban. Semmi sem ismétlődik meg kétszer ugyanúgy, még akkor sem, ha kísértetiesen hasonlít egy már megtörtént eseményre.  

A húszas éveim nekem többet jelentenek, mint puszta számok; az emlékeimet jelentik, némi gondtalanságot, barátokat, bulikat, nyarakat, teleket, nevetéseket és bolondozásokat. A húszas éveim végével úgy érzem, hogy valahol ezektől az emlékektől is el kell búcsúznom. Nem, nem ér véget az élet, tudom, hogy még több évtizednyi öröm és boldogság vár rám, és nem is akarok úgy tenni, mint aki nyugdíjba vonul, vagy aki öregnek érzi magát. Nem erről van szó. Arról van szó, hogy érzem, felnőttem.

Éreztem már az elmúlt években, láttam és érzékeltem az életszemléletemen is. Egyedül járom és intézem az utam. Már nem a szülők gondviselése alatt bontogatom a szárnyaim, hanem egyedül. Egy ponton túl már nemcsak magunkért vagyunk felelősek, hanem a körülöttünk élőkért is, ami megint csak egy ellentmondásos tényező, hiszen előtte is felelősséggel tartoztunk magunkra és másokra nézve is.

Akkor mégis miben más az a felelősség, amivel felnőttként nézünk szembe, mint az a felelősség, amit fiatalként élünk át?

A válasz talán a tudatosságban rejlik. Felnőttként joggal várják el tőlünk, hogy tudjuk mit és miért teszünk. A húszas éveink – vagy mondjuk inkább a fiatal éveink – önmagunk megismeréséről is szól. Arról, hogy kik vagyunk és mi zajlik bennünk.

Ideális esetben nem őrültség elvárni egy harmincas éveiben járó embertől, hogy tudjon felelni azokra a kérdésekre, hogy „Ki vagy te?”, „Mit vársz az életedtől?” és „Mit szeretnél beteljesíteni az életedben?”. Sokunk tölti ezzel a fiatalabb éveit, keresve a válaszokat rá, és azt hiszem, ez az, amiben más a felelősségvállalás kérdése egy önálló felnőtt életében, mint egy fiataléban, aki még nem teljesen független a szülői háztól.

Persze, ez is csak egy ideális eset a 21. század modern társadalmára építve. Mindenki máshogy éli az életét és más értékek szerint építi fel azt, pont ezért hangsúlyozom a fiatalság és a felnőttség kérdését külön, bár én személy szerint hozzácsatolom a fiatalságomat a húszas éveimhez – de tudom, ez nem minden esetben van így.

Léteznek esetek, amikor a szám valóban csak egy szám. Ilyen az, amikor egy negyvenes éveiben járó „felnőtt” továbbra is a szülei jóváhagyásától függ. Mennyien vannak még így? Mennyien élik az életüket a felnőtt bélyeg alatt, miközben nemhogy másokért, de önmagukért sem tudnak felelősséget vállalni?

De ez az írás mégsem erről szól most. Ez az írás emlékeim gyűjteménye. Egy köszönő levél az elmúlt 10 évnek, köszönet másoknak, a családomnak, a barátaimnak, de legfőképpen magamnak. Így, 29 évesen, az utolsó húszas évemben összegyűjtöttem azt, amit ezeknek az éveknek köszönhettem. A felismeréseket és a felnőtté válás folyamatát.

Egy kicsit most megállok és hálát adok, mert szükségem van rá. Szükségem van egy méltó búcsúra, azért, hogy örömmel és szeretettel fogadjam be a következő évtizedet, hogy ne félelemmel induljak el rajta, hanem izgatottan, tervekkel tele.

További cikkek: