Személyiségfejlődés vagy inkább személyiségferdülés?

Gyanítom, mindenkinek megvannak a maga emlékei arról, hogy kiket is utánzott barátaival még az oviban, az általános iskolában, sőt, akár a gimnáziumi években is. Hogy melyik rajzfilmszereplő vagy sorozatbeli karakter bőrébe bújt volna szívesen. Nálunk szinte minden napközis délután azzal telt, hogy felosztottuk egymás között a szerepeket: jó párszor összevesztünk azon, hogy melyikünk melyik született kém csaj vagy épp tini boszorkány legyen. Ezen kívül gyerekek millió azonosultak Sharon naplójának főszereplőjével, a fogszabályzós Sharonnal – a Harry Potter csodálatos varázslóvilágának karaktereiről nem is beszélve. Felnőtt fejjel már látom: a gyermekkorban lejátszott szerepjátékok önmagunk keresésének a legtermészetesebb – és így utólag visszanézve a legaranyosabb – módja. De ha a színjátszás és az utánzás felnőtt korban sem ér véget, az számtalan, napjainkban is aktuális problémának lehet a gyökere.

A szerepjátékozás normális egy bizonyos korig

A jobbik esetben később örökre levetjük ezeket a szerepeket – már nem feltett szándékunk egy rajzfilmszereplő vagy filmsztár életének az imitálása. Viszont akadnak olyanok is, akik még középiskolában sem találják önmagukat, és még mindig fiktív személyiséget akarnak magukra erőszakolni önmaguk megfogalmazása és megalkotása helyett. Ha nem kitalált szereplőket, akkor gyakran legjobb barátjukat vagy barátnőjüket, esetleg világhírű sztárokat majmolnak.

Tisztán emlékszem arra, hogy mennyire cikinek találtuk azt, amikor két lány Blairt és Serenát próbálta utánozni a nagysikerű Gossip Girl sorozatból. Minden reggel leellenőrizték, hogy megy-e egymáshoz a szerkójuk, amivel ők maguk nagyon meg voltak elégedve – bár sokszor inkább Lolka és Borkához hasonlítottak, mintsem Manhattan két divatkirálynőjéhez. Akkori állás szerinti Blair nagy örömmel próbálta csicskáztatni és megalázni erre vevő osztálytársait, ami természetesen sokkal inkább volt pofátlanság, mintsem jópofaság. Az említett két lány még ebben is örömmel próbálta utánozni az Upper East Side-i királynőket. Utólag persze erre is csak legyintek egyet, hogy oké, ez még belefér ebben a korban.

Van, aki sosem nő ki az utánzásból és a színjátszásból

Mélységesen elszomorítónak viszont azt tartom, hogy társadalmunk – leginkább a nők egy része – sosem növi ki ezt a gyerekes viselkedést. Kiábrándító látni, ahogyan negyvenes nők szájából hangoznak el a Szex és New York hősnőinek legikonikusabb mondatai. Ezek a gondolatok annyira betanultak, semennyire sem önazonosak – pontosan olyan, mint a szépségkirálynő választásokon a „mentsük meg a planktonokat”, „teremtsünk világbékét” és ehhez hasonló vizsgatétel szerűen betanult gyöngyszemek.

Félre ne értsen senki, nem személyiségelemzést szeretnék végezni. Természetesen az is előfordulhat, hogy vannak olyan emberek, akik valóban hasonlítanak egy-egy kitalált karakterhez. Én is megnéztem már számtalan filmet és sorozatot, de az élvezetei értéken és néhány tanulságos momentumon kívül mást nem nyújtanak – hiszen egyszerűen csak ennyi a feladatuk.

Kollektív személyiség- és szemlélettorzító hatás

Nem árt, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a való életben nem fogunk Manolo Blahnik cipőt venni heti egy cikk megírásából, és a mi Chuck-unknak sem fogjuk minden érzelmileg abúzus cselekedetét eltűrni (jó esetben). A Grace Klinika hatására pedig szinte mindenkinek megjön a kedve ahhoz, hogy az orvosira jelentkezzen, ám a sebészek élete közel sem olyan, mint ahogyan az a sorozatban van bemutatva. És attól még, hogy luxusholmikkal verjük szinte adósságba magunkat, nem fogunk sztárokhoz- és életmódjukhoz hasonló életet élni.

Nézzétek meg a Hálózat című filmet, ahol a műsorvezető a nézőket próbálja rávenni arra, hogy álljanak fel a tévé és a képernyő elől, mert az élet nem az, amit megpróbálnak elhitetni velük.

Gyermekkorban még normális, serdülőkorban még tűrhető, felnőttkorban viszont önmagunkra nézve káros az állandó hasonlítgatás, utánzás és színjátékozás.

További cikkek: