Szép csendben zajlanak a gyerekekkel szembeni szexuális visszaélések – Félig-meddig filmkritika

Megnéztem egy új magyar filmet, amitől valahogy mindenki kényelmetlenül érzi magát. A téma forró és pikáns: egy 60 éves zenetanár és egy 14 tanítványa között olyan viszony alakul ki, aminek még véletlenül sem szabadott volna. Ha valamire rájöttem a 80. perc végén, akkor arra, hogy vannak kellemes, megnyugtató csöndek, és vannak frusztráló, idegölő, nyüszítő csöndek is. A Szép csendben című film az utóbbit mutatja be. Pedig most aztán indokolt lett volna a hangzavar, legfőképp azért, hogy a gyerekek elleni szexuális visszaélések megakadályozását ne az lehetetlenítse el, amit a Szép csendben című film is megörökít: a keserű csend.

Ez nem a vállrándítós, „ugyan, mindenkivel előfordul” típusú tanár-diák szerelem

A Szép csendben iskolai környezetben, egy vidéki konzervatóriumban játszódik, ahol egy elsőéves diáklány, Nóri (Bognár Lulu) és idősebb, Frici nevű tanára között (Máté Gábor) érzelmi és szexuális határátlépés történik a zenekari különórák során. Így hívják azt, ha egy felnőtt megsérti a tanár-diák kapcsolat alapszabályait, és átszexualizált közeget teremt a gyerekkel való kapcsolat során. Ehhez ugyan nem feltétlenül kapcsolódik tényleges szexuális aktus, a gyerek mégis pontosan érzi, hogy ami történik, az nagyon, de nagyon nem oké.

„De mit csinál? – kérdezi a történet főhőse, a tehetséges hegedűs, Dávid is (Major Erik) Nóritól. A lány láthatóan keresi a választ, majd egy hosszabb szünet csak kinyögi: „bizalmasabb dolgokat”. Így tudja megfogalmazni azt, amit igencsak nehéz.

Mert hogy a Szép csendben esetében nem tudjuk, hogy pontosan mi is történt, csak azt, hogy ki hogyan éli meg. Nem tudjuk, hogy pontosan mit tett Frici bácsi Nórival, csak azt, hogy a lány a félelemtől remegve, de szép csendben megy le az esti találkozójukra. Azon a találkozón azonban könyörtelenül ránk, a nézőkre csukják az ajtót, és mi is csak találgatunk, hogy mi hallható a titokban elkészített hangfelvételen.

Pontosan úgy érezzük ekkor magunkat, mint ha ezeréves padtársunk, Juliska, egy átlagos szerdai napon kifakadna nekünk a tesi óra előtt, hogy egyébként a mindenki által kedvelt és mély tiszteletben álló tesi tanárunk bizalmas dolgokat csinál vele. Semmi bizonyíték, semmi betekintés, csak egy külső szemszög és egy külső vallomás, aminek vagy akarunk hinni, vagy nem.

A Szép csendben filmben sem akarta elhinni először a vallomást Dávid. „Biztos nem úgy gondolja” – válaszolta a lánynak. Hisz biztos nem úgy ért hozzá. Biztos félreérti. Mert az első reakció egy kellemetlen dologra szinte mindig egy olyan reflex, mint az egészségedre a tüsszentés után: „Á, biztos nem úgy van!”

Nem a ruhaletépős jelenetekről és az intim helyekre tévedt kezekről szól ez a film tehát, hanem a tagadásról. Hogy hogyan bizonytalanítja és némítja el a környezet gyakorlatilag törvényszerűen az áldozatot. Hogy semmi sem könnyebb, mint félrenézni, és hogy társadalmunkba mélyen van beépülve a zsigeri elutasítás, főleg, ha a gyanúsított rendes, tisztes állampolgár hírében áll – és persze mi is annak ismertük meg.

A tagadást, a félrefordított tekinteteket, a valóság kerülését pedig csend követi. Arról is szól ez a történet, hogy hogyan marad árnyékban majdnem minden ilyen ügy, és hogy hogyan oldják meg szép csendben, tudjátok, olyan „felnőttesen” a problémát. Mert ha nem szól a száj, nem fáj a fej. Ez a legkönnyebb és legegyszerűbb reakció, ha valami nagyon rosszal és kellemetlennel kell szembenéznünk.

Mert hogy száz gyerekkel szembeni szexuális erőszak esetből tíz derül ki, és egyetlenegy kapcsán indul csak eljárás. Így zajlanak tehát a gyerekekkel szembeni szexuális visszaélések. Csendben, láthatatlanul, az esetek többségében tagadva, mintha nem is létezne. De tudjátok, ez az a csend, amit hallani is rossz, nemhogy érezni. Sok esetben szégyen, önvád és bűntudat is kialakulhat az áldozatban, a negatív érzések miatt pedig inkább nem beszél arról, hogy mi is történik vele. Pláne nem beszél róla és nem konfrontálódik, ha az első megnyílós próbálkozására tagadást, félrenézést és elfojtást, “biztos nem úgy gondolta”-t  kap válaszként. Így vannak szép csendben elfojtva a további segítségkérési kísérletek, és így megy el mellettünk szép csendben mindaz, ami másnak akár az életét is tönkreteszi. Csendben.

 „De nem nyúlt hozzád úgy. Ugye? Mondd, hogy nem!”ha nem csak élő személyt lehetne megnevezni főszereplőnek, akkor ezt a pár mondatot választanám a film élvonalasává. Ez az a mondat ugyanis, amit csakis annak mondanak, akihez valaki igenis úgy nyúlt hozzá, de az illető hátha mégis úgy dönt, hogy inkább nem akar beszélni az egészről. Vagy ami még jobb, meggyőzi magát arról, hogy tényleg ő értett félre valamit, kár túlreagálnia. Így nem kell szembenézni azzal, amivel senki sem akar. A szexuális visszaéléssel.

A filmet érintő egyik legnagyobb kritika egyébként az, hogy pont akkor fejeződik be, amikor el kellene kezdődnie: egy nagyszerű, hátborzongatóan feszült jelenetben bontakozik ki az érzelmi és a dramaturgiai csúcspont, de ahelyett, hogy ez elvezetne valahová, és hogy elkezdődhetne a lényegi történet, a stáblista kerül a szemünk elé. A nézők, filmkritikusok pedig kiakadnak. Számomra az a stáblista testesítette meg a csendet. Tökéletesen illusztrálta a való életet, és hogy mi is történik az esetek többségében akkor, ha végül kiderül az, aminek végig ki kellett volna. Elnéznek, és megoldják szép csendben. Stáblistásan.

Szinte nem találni olyan középfokú oktatási intézményt, ahol ne lenne legalább pletykaszinten egy történet arról, hogy X diák és Y tanár között mi zajlott. De tudni kell, hogy még a tanár-diák viszony – vagy másmilyen hierarchiás viszony – sem kíván feltétel nélküli engedelmességet, állandó szabálykövetést. Nem szabad csendben tűrni egy rossz helyzetet, nem szabad némán engedelmeskedni, nyelni, nem szabad evidens diák módra szép csendben viselkedni, szőnyeg alá söpörni. Mert attól még, ami történik, az rossz. És nincs megoldva.

Ahhoz meg kell törni a csendet.

További cikkek: