Szeretnénk olyanok lenni, mint a szüleink, közben mástól sem félünk jobban

Azok, akik értékes szülői mintát látva nőttek fel, bizonyára szeretnének hasonlítani a felmenőikre. Nem hiányzott az életükből sem az anya-, sem az apaszerep, volt gyerekszobájuk, ráadásul nem is akármilyen, tényleg úgy neveltek fel őket, ahogyan azt minden afrikai árvának is kívánnák. Ám a tökéletes szülőknek is vannak hibáik, kudarcaik és óva intő személyes történeteik, vajon azokat is követni akarjuk? És egyáltalán: követni fogjuk? 

Szeretnénk olyanok lenni, mint a szüleink

Másra sem vágyunk jobban, mint hogy olyan értékes felnőttek lehessünk, amilyenek ők is. Szeretnénk mi is annyi mindent megadni majd a gyerekeinknek, amennyit ők adtak meg nekünk, persze nem csak materiális úton, de érzelmileg is. Mindent megtennénk azért, hogy legalább fele olyan törődő szülő váljon belőlünk, mint amilyenek ők. Reméljük, hogy mi is boldog, kiegyensúlyozott és talpraesett gyerekeket nevelhetünk majd, ahogyan azt ők is tették. Szeretnénk olyanok lenni, mint a szüleink, ez kétségtelen.

És szinte biztos, hogy olyanok is leszünk

Azonban a mi tökéletes szüleinknek is megvannak a maguk hibáik, kudarcaik és bukásaik, melyeket jobb szeretnénk elkerülni. Grecsó Krisztián Mellettem elférsz című családregényét olvasgatva rádöbbenhetünk, hogy valójában mennyire ijesztő is az a tény, hogy olyanok leszünk, mint a szüleink. A könyv üzenete röviden: mindannyiunkra ugyanaz a sors vár, mint a felmenőinkre. Ugyanazok a fájdalmak, ugyanazok a kudarcok, ugyanazok a pofára esések érnek bennünket, mint a szüleinket és a nagyszüleinket, csak minimális változtatásokkal. Ha eddig azt hittük, a jövőnk nincs kőbe vésve, a könyvet olvasva bizonyosak leszünk benne, hogy nagyon is kristálytisztán előre látszik, mi vár ránk. Elég megnéznünk a felmenőink sorsát, és máris a tükörképét láthatjuk a mienknek. Vajon tényleg így volna?

Nem akarunk mindenben hasonlítani

Tökéletes család nem létezik. Felcseperedésünk alatt nem csak ideális anya- és apaszerepet láttunk magunk körül, de hibákat elkövető női és férfi szereplőket is. Minden család szekrényében porosodnak csontvázak, kiknek ijesztőbbek, kiknek kevésbé félelmetesek, de mindenkiében lapul pár.

Huszonévesen kezdünk el először tisztán látni a házunk tájékán, ekkor vesszük észre a csontvázakat, érett fejjel ekkor realizáljuk először a szüleink, nagyszüleink hibáit és kudarcait. Gyermekként még csak anyaként és apaként tekintettünk rájuk, felnőtt fejjel azonban már nőként és férfiként is elemezzük őket. Gyermekként még hibátlannak láttuk őket, felnőtt fejjel azonban már csak részben tekintünk rájuk példaképként. Félünk, hogy az ő kudarcaikban a mi jövőbeli kudarcainkat látjuk viszont, félünk, hogy ugyanazt az utat járjuk be, amit ők is. Míg egy részünk szeretne hasonlítani rájuk, egy másik lehet, hogy totálisan retteg attól, hogy ez valóban bekövetkezik.

Most akkor szeretnénk, vagy nem szeretnénk olyanok lenni, mint ők? Most akkor biztosan olyanok leszünk, mint ők, vagy nem? Azt hiszem, ezek a kérdések csak generációkra visszanyúló családfa-elemzéssel lennének megválaszolhatóak. 

További cikkek: