Szívből vagy megszokásból – ,,Feladataink” a párkapcsolatokban

Talán mindannyiunknak megvan az érzés, mikor a friss kapcsolat elején a legnagyobb lila ködben minden pillanatunkat az imádottal kívánjuk tölteni, minden gondolatunk körülötte forog, amikor pedig üzenetet írunk, igyekszünk minél érzelmesebben, szívhez szólóbban kifejezni rajongásunkat. Úgy gondolom, ez így teljesen rendben van. De mi van akkor, amikor ez az időszak – teljesen természetesen és normálisan – elmúlik, átadja a helyét egy másfajta kötődésnek? Persze nem a szerelem és a másik iránti lelkesedés tűnik el, csupán átalakul egy élhetőbb formává, mert lássuk be, életünk végéig ilyen szinten égni a másik iránt, biológiailag lehetetlen. Megtartjuk ezeket a rituálékat vagy képesek vagyunk szokásainkat is hozzáalakítani az új helyzethez?

Tér és határok

Ami számomra nehéz egy párkapcsolatban, hogy megtaláljam az egyensúlyt a közös- és a saját életem között. Hogy tegyek elég energiát és időt a kapcsolatba, de úgy, hogy közben ne veszítsem el magam. Ha a másik rám néz, akkor ne azt lássa, hogy én vagyok ebben a kapcsolatban és kész, hanem hogy én ilyen és ilyen meg ilyen vagyok, aki így él ebben a párkapcsolatban. Fontos, hogy az identitásom ne csak a kettőnk viszonyára szorítkozzon. Ehhez pedig tér kell. Elcsépeltnek tűnhet, még az is lehet, hogy rosszul hangzik, de teljesen így gondolom. Meg kell őriznem a függetlenségem ahhoz, hogy érdemben szerethető legyek. Itt tartom fontosnak a határok kijelölését.

Vedd észre a jeleket!

És egyúttal visszakanyarodnék az alapgondolathoz. Szuper, hogy a rózsaszín ködben csak mi vagyunk és erre fordítjuk minden energiánkat. De ez elmúlik, ha a szokásaink ebből az időszakból viszont hátramaradnak, az könnyen kiégéshez vezethet. Itt megosztanék veletek néhány személyes tapasztalatot. Azt vettük észre, hogy néha már egy-egy találkozó, telefonbeszélgetés vagy üzenetváltás alkalmával nem történik semmi. De szó szerint nulla érdemleges dolgot tudtunk felmutatni, amit mondtunk vagy adtunk a másiknak. Igazából azért voltunk akkor épp együtt, mert ezt szoktuk meg az elején. Hogy minden nap találkozunk, hogy bizonyos időközönként felhívjuk egymást, hogy este lefekvés előtt kisregényt írunk és elküldünk legalább 38-féle emojit és matricát. De eddigre már nem volt erre igénye egyikünknek sem. Ezen túl voltunk. Megerősödött a kapcsolatunk és ezt tudtunk anélkül is, hogy millió alkalommal kifejezzük egy nap. Nyilván nem arra utalok, hogy ezzel megszűnik az érzelmek kimutatása. Épp ellenkezőleg, amikor igen, az súlyt kap. Ha a ,,szeretlek” szó köszönéssé silányul, már régen rossz.

Mikor működik?

Hogyan lehet ezeket a problémákat rendezni? Természetesen csakis nyílt, őszinte kommunikációval, amely a kölcsönös bizalmon alapul. Ez alap. Ha tudom, hogy a másik úgy szeret engem, ahogy én őt, ha tudom, hogy meg fogja érteni (mert meg akarja érteni), amit mondok, akkor nincs gond. Akkor lehet azt mondani, hogy ,,figyelj, nem kell esszét írni este, elég lesz egy jó éjszakát”. Hogy akkor találkozzunk, ha tényleg tudunk minőségi időt tölteni a másikkal, ha oda tudunk rá figyelni és nem csak muszájból. Ez mindig nekem volt nehezebb. Én engedem el zötyögősebben ezeket a szokásokat. Ez más kapcsolataimban is így volt, pedig előfordult, hogy nem egyszer beszéltünk erről, én mégsem voltam képes így viselkedni. Nem voltam kész megérteni, hogy ezek mennyire destruktívak lehetnek. Most szerencsés vagyok, mert úgy alakult, hogy a közös akarat és odafigyelés meghozta gyümölcsét. Összességében úgy gondolom, akkor működik jól egy párkapcsolat, amikor mondhatom azt nyugodtan, hogy ma szeretnék magamban lenni és csak pihenni, aztán legközelebb ugyanolyan hihetetlen örömmel várom, hogy újra lássuk egymást.

További cikkek: