Szívszakadás és harmonikaszó – egy kis nagyvárosi önreflexió

A szegénység és a nélkülözés provokatív téma. A rá adott reakciók elég széles palettán mozognak a ,,magának köszönheti” felkiáltástól egészen a túlzott jóakaratig, ami már-már árt is. Az pedig, amikor valaki koldul, ha lehet, még nagyobb érzelmeket képes kiváltani. Itt is megfigyelhető a teljes elérzékenyülés és empátia mezsgyéjétől kezdve a ,,húzzál el dolgozni!” típusú véleményig bármi. Ami pedig különösen bonyolulttá teszi a témát, hogy politika nélkül nem igazán lehet szót ejteni róla. Jön a duma, hogy ki mit csinált és mit nem csinált, de a helyzet úgy tűnik nem a javulás felé mozdul. Ebben a cikkben, ahogy a 20on esetében mindig, távol tartom magam bármilyen politikai véleménytől, de még attól is, hogy bárkinek bármilyen tanácsot, javaslatot tegyek. Pusztán a tapasztalataimat szeretném megosztani veletek és elmesélni, hogy milyen önreflexív élményem volt egy nem hétköznapi ,,koldulás” révén.

A szituáció

Megyek a négyes-hatoson, a fülem bedugva és egy seattle-i kávécég elviteles pohara a kezemben. A zenémen áthallatszik egy tangóharmonika hangja, úgyhogy kiveszem a fülest, körbenézek és azt látom, hogy a már ismerős harmincas harmincas harmonikás nő mellett egy kb. 6-7 éves, teljesen kulturáltan felöltöztetett kisfiú tartja a poharat és gyűjti az aprót. Nem tudom megmagyarázni az érzést, ami ott és akkor belém hasított.  Olyan szinten elérzékenyültem, hogy mozdulni alig bírtam és azt hittem ott helyben elsírom magam. Ahhoz is nagy lélekjelenlét kellett, hogy a tárcám előhalásszam és pénzt vegyek ki belőle. Ennyire talán még sosem volt erős bennem a sajnálat, a szomorúság és a tehetetlenség érzése.

Nem tanács vagy vélemény, csupán önreflexió

Először is tudom, hogy a kisgyereket bevetni csak egy erős fogás volt, amivel az emberek érzelmeire akart hatni a nő. Másodszor azzal is tisztában vagyok, hogy előfordulhat, hogy cuccra vagy piára kellett a pénzt, de akár bármi másra, amiből semmit nem lát a gyerek. De sem akkor, sem most nem érdekelt, ha így van, mert ha egy ezrelék is az esélye, hogy a gyerek egy picit boldogabb lesz, mert kap a pénzből valamit, akkor már megérte. Ugyanis az a gondolat futott végig a fejemben, hogy én itt ülök, mindenem megvan, ami a mindennapi életemhez és boldogságomhoz kell, van hova hazamennem, mindig van otthon mit ennem, akkor csinálok meleget és akkor fürdök, amikor akarok, közben ez a kissrác lehet, hogy csak álmodik ezekről. Nekem az a problémám, hogy csak a következő plázában van a méretemben ruha és utaznom kell érte húsz percet, ő meg lehet, hogy életében nem kapott még egy sapkát se. Azért ez kicsit helyre tette a világnézetem, de legalábbis perspektívát adott neki.

Nem bagatellizálok

Ez kizárólag csakis az én életemre, az én helyzetemre vonatkozik. Senkinek nem fogom elbagatellizálni a problémáit vagy őt magát erre terelni azért, mert nekem volt egy erős felismerésem. Ez rám vonatkozik. Mindenkinek a saját gondja a legnagyobb és vannak, akik a nélkülözéshez hasonló kaliberű vagy még súlyosabb gondokkal küzdenek (betegség, szerettek halála). De az biztos, hogy engem rádöbbentett arra ez az eset, hogy mennyire priviligizált helyzetben élek. Hogy a problémáim nem olyanok, amik a mindennapi megélhetésemet, jóllétemet veszélyeztetik. Remélem a kiskölyök tényleg kapott valamit az összegyűjtött pénzből. Bármit, aminek örül és boldoggá teszi. Mert nekem fel sem tűnik az a pár száz forint, neki viszont lehet, hogy egy fél világot jelent.

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Küldd el te is a saját cikkedet az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: