„Mintha a lényünk része lenne a szomorúság, a letargia és a lényegtelenség” – Tabuk nélkül a depresszióról

A 20on.hu érzékenyítő projektjében a depresszióval, pánikrohammal, mentális betegséggel küzdők tabumentes beszámolóit osztjuk meg. Kérjük vedd figyelembe, hogy az alábbi sorok rendkívül érzékeny témát érintenek! 

Nem tudom, hogy genetikai hajlam vagy egyéniségből eredő sajátosság (van egy sejtésem, hogy inkább az előbbi), de mindig is depresszív alkat voltam. Annak ellenére, hogy a depresszió teljesen általános jelenség, még ma is zavaróan durva tabu témának számít. Sokan maguknak sem vallják be, ha depresszióval küzdenek, mert a társadalom nagy részében a depresszió úgy él, mint valami megfoghatatlan, dekadenciák sorát előidéző, szociális kapcsolatokat leromboló, lélekölő betegség, amitől jobb minél távolabb kerülni. Részigazságokból áll a világ.

A depresszió maga nem tesz rossz emberré

A legtöbb depressziós emberen nem is látja a külvilág, hogy valami baj van. A depressziónak is többféle változata van, és mivel mindannyian mások vagyunk, másképp is éljük meg, más módokon harcolunk ellene. Én is szoktam jó kedvű lenni, nevetni, viccelődni, szórakozni, minden olyan dolgot csinálni, amire azt hinnénk, hogy egy depressziós nem képes. És nem, nem iszom alkoholt (kicsit sem), nem dohányzom, nem élek tudatmódosítókkal, nem vagdosom magam, nem vagyok szadista, semmilyen kártékony dolgot nem csinálok. Nem vagyok rossz ember, a depresszió nem tesz azzá. Nem vagyok bolond sem, igyekszem józan ésszel vizsgálni a dolgokat. De szomorú vagyok. Sokszor és nagyon.

Létezik bipoláris (más néven mániás) és unipoláris depresszió is. Míg előbbinél az érzelmi hullámvasút jó magasra és jó mélyre is lemegy, utóbbinál csak a poklot látogatjuk, majd visszatérünk a földszintre. Mindig is tudtam, hogy valamiért a szomorú, fájdalmas dolgokat sokkal mélyebben, sokkal erősebben élem meg, mint a jó dolgokat. De a mai napig nem tudom az okát, és hogy mit tehetnék ellene.

„Jóléti depresszió”

Egyszer beszélgettem valakivel az egyetemről, tőle hallottam ezt a kifejezést. Egyből megtetszett, mert teljes mértékben tisztában vagyok vele, hogy mennyire jó dolgom van. Van szerető családom, akiknél nehéz lenne jobbat kívánni (nem lehetetlen, de nehéz). Remek barátaim vannak, tényleg fantasztikus emberek. Nemrég lediplomáztam az ország egyik legjobb egyetemén, van fedél a fejem felett, van mit ennem. Edzeni járok, egészségesnek mondhatom magam. Igazából sosem volt olyan, amire vágytam volna, és ne értem volna el vagy ne kaptam volna meg. Illetve most van egy. Ennek az egy dolognak a mellékhatásaiból összeálló képzeletbeli szörny semmi perc alatt lökött olyan mély depresszióba, hogy tegnap az öngyilkosságomon filozofáltam.

Eddigi 24 évem során sokszor eljátszottam már a gondolattal, ha szomorú voltam. Jóval többször, mint az „normális” lenne. Utálom ezt a szót, annyira relatív, hogy nincs is létjogosultsága. Mindig drámai, teátrális halál jutott eszembe a mélyponton, de persze sosem tettem meg, túl sok számomra fontos ember és megvalósítatlan cél kötött ide, nem tudtam volna itthagyni őket. Igen, célokat írtam. Mert a mai napig rengeteg rövid- és hosszútávú célom van.

Depressziósnak lenni nem azt jelenti, hogy ne vágynál a boldogságra. Pontosan a depresszió miatt vágyunk mindennél jobban a boldogságra. De olyan, mintha a lényünk része lenne a szomorúság, a letargia, a fáradtság és a lényegtelenség. És végül is az is, a lényünk része. A saját elménk nem hagyja, hogy boldogok legyünk, a saját agyunk akar elpusztítani minket.

Hol van ilyenkor az életösztön? Az a baromi erős, évmilliók során kialakult legerősebb ösztön? Miért csak az utolsó előtti pillanatban kapcsol be a vészriasztó? Hogy aztán gyávának érezd magad, hogy mégsem tudod megtenni azt, amit jelenleg az egyetlen kiútnak látsz?

A tegnapi gondolat azonban más volt, mint az eddigiek.

Eddig egy szomorú periódus valamelyik szakaszában eljátszottam a gondolattal, például, ha jött a metró. De tegnap úgy éreztem, hogy semmi bajom sincs. Éppen tettem a dolgom, nem gondoltam semmi szomorúra, nem agyaltam a sebeimen, napok óta úgy éreztem, hogy már kezdek jól lenni. Innentől már csak felfelé és a többi. És akkor rám tört. Elképesztő sebességgel a semmiből. Nincsen semmi értelme léteznem.

Ezer és egy ok eszembe jutott, amiért érdemes lenne most azonnal véget vetnem az életemnek, de egyetlen egy sem, amiért nem. És az, hogy ettől izgatottabb lettem, mint az utóbbi hónapokban bármitől, megijesztett. Megrémültem, hogy ennyire komolyan gondoltam, hogy ennyire lelkes lettem a gondolattól, hogy nem kell tovább szenvednem. Hogy akár most azonnal véget is vethetek az egésznek. Amint elkezdtem a lehetséges megvalósításon gondolkodni, fejben arcon vágtam magam, és arra gondoltam, hogy felhívom a lelkisegély-szolgálatot.

Mindig mindenkit bátorítottam, hogy kérjen segítséget, sose szégyellje

Én is évekig jártam coach-hoz, a gimiben párszor pszichológushoz is. Hatalmas bátorság beismerni, hogy segítségre van szükségünk, és még nagyobb kell ahhoz, hogy kérjünk is. De már nem volt időm, indulnom kellett edzeni. Utáltam magam amiatt, hogy nem mondtam inkább le, hiszen a mentális egészséget mindig többre tartottam, de gondoltam, a testmozgás majd eltereli a figyelmem. Odafele menet bőgtem a biciklin. Folytak a könnyeim, és azon gondolkoztam, hogy ha most elcsapna egy autó, nem biztos, hogy meghalnék, csak lerokkannék, de bárhogy is alakul, a sofőr életén foltot hagyna a baleset. Rohadtul elszomorított, hogy tényleg ennyit nem ér számomra a saját életem, hogy ennyire könnyen el tudnám dobni.

Mindig frusztráltak azok a dolgok, amiknek nem láttam az értelmét

Nem vagyok egy full racionális, érzelmeket kizáró ember, sőt. Mégis, szerintem, ha valaminek nincs értelme, akkor annak nincs létjogosultsága. Pont, mint nekem. Csak szívom az oxigént, iszom az amúgy is kevés édesvizet, termelem a hulladékot. Semmivel nem vagyok a világ hasznára, csak hozzájárulok, hogy pusztuljon. Hiába szeretném varázsütésre megváltoztatni, nem megy. Szeretnék eltörölni minden rosszat. Olyan baromi nehéz lenne kedvesen, őszintén, becsületesen, egymással törődve, de a saját dolgunkkal foglalkozva élni?

Az utóbbi időben aktívan kerestem az élet értelmét

Papok és ateisták, tudósok és közemberek is arra jutottak, hogy ha nem hiszel Istenben, és nem járulsz hozzá a fajfenntartáshoz, akkor igazából nincs értelme a földi létednek. Én nem hiszek Istenben, soha nem is hittem. (Bár ez nem jelenti, hogy semmi másban sem.) Gyereket sem szeretnék egy ilyen világba szülni. Mert ez egy undorító, borzalmas világ, ahol az ember semmit nem tanul a hibáiból. Én nem tudnám megmutatni a gyerekemnek az élet jó oldalát, hiszen én magam sem látom. És nem akarok megnyomorítani egy másik emberi lényt azáltal, hogy én ilyen vagyok. Van így is elég sérült ember. Akik persze szaporodnak. De nem sajnálom tőlük, ha ők abban látják az életük értelmét. Én sajnos nem így tekintek az anyaságra. A munkában sem leltem soha akkora örömöt, hogy az önmagában elég legyen az élethez. Még akkor sem, amikor nagyon élveztem és flow élményt adott. Akkor viszont mi maradt? A családom és a barátaim.

Az utóbbi pár hónap maga volt a pokol

Teljesen összetört a szívem, és sajnos még mindig nincs teljesen lezárva az ügy, így a szenvedésnek se lesz egyhamar vége. A lényeg, hogy valakinek nem kellettem. Valaki, aki nekem annyit jelentett, úgy döntött, hogy ő nem kér többet. Mostanáig életem során eddig ő okozta a legnagyobb fájdalma(ka)t. Talán mert az érzett fájdalom egyenes arányossággal nő a szeretettel. Ez is milyen elcseszett dolog… Az tudja a legnagyobb szenvedést okozni, akit a legjobban szeretünk.

A lényeg, hogy igyekeztem ezt az elszakadást tudatosan kezelni, tanulni belőle. És azt hittem, jól csinálom. Hogy jó dolog az, hogy innentől én már bárkit el tudok engedni, minden nehézség nélkül. Mert ha azt el tudtam engedni, akiről azt hittem (és reméltem), hogy soha nem kell majd, akkor bárkit el tudok. Mindig is nehezen engedtem el embereket, akikhez kötődtem. Bár gondolom, ezzel mindenki így van. De én talán kicsit mélyebben és szorosabban kötődöm, mint az „átlag”. Viszont úgy gondoltam, ez jó taktika lesz, így soha többet nem kell átélnem azt a fájdalmat, mert bárkit, bármikor el tudok majd engedni. Tévesen meggyőztem magam, hogy az emberek ki-be sétálnak az életünkben, semmi értelme kötődni, és ez jól is van így. Én hülye, még büszkén ecseteltem is az új életfilozófiám néhány barátnőmnek. De tudom, hogy megbocsátják, ha ezt olvassák.

Most jön a csavar

A tegnapi edzés után értem jött a barátnőm, akihez átmentem medencézni. Négyre jött értem, addig aznap vagy ötször le akartam mondani. Tudtam, hogy nem leszek jó társaság azon a napon, amikor életemben először komolyan elfogott az öngyilkosság gondolata. De nem mondtam le, mert szerettem volna jól érezni magam vele. És sikerült. Nagyon sokat nevettem, jókat ettünk, beszélgettünk, tényleg jól éreztem magam.

Itthon, amikor gondolkodóba estem, jöttem rá a lényegre. Kizártam az életemből azt, ami értelmet adott neki. Érzelmileg elszakítottam magam a családomtól (az új kiscicánknak esélyt sem adtam) és a barátaimtól, hogy ne fájjon, ha elvesztem őket. Mindezt azért, mert egyetlen ember nem tudta értékelni azt, amit én nyújtani tudok neki. Ezért volt most más a gondolat, hogy véget vetek az életemnek. Nem amiatt az egy ember miatt akartam – annyira azért nem volt nagy szám, még ha ahhoz elég is volt, hogy ekkora lavinát elindítson. Amiatt nem láttam értelmét, hogy egy napnál tovább is éljek, mert elvágtam a lelki fonalakat, amikkel kötődtem a számomra fontos emberekhez.

Mindenkinek más az életben a „fő cél”, mindenkit más éltet. Én szeretni tudok, de nagyon. És szeretnék szeretni a továbbiakban is. És tudom, hogy azok az emberek, akik most az életem részei, viszont szeretnek. És így már sokkal elviselhetőbb az egész világ.

Tudatosítottam magamban, hogy ez most egy mélypont az életemben, de nem fog örökké tartani ez sem

Muszáj hinnem ebben. El fog múlni, újra boldog leszek. Nem siettethetem a gyógyulást azért, mert már unom ezt a mérhetetlen mizériát. Nem futhatok át a parázsló köveken, csakhogy hamarabb túl legyek rajta és kevésbé fájjon. Elfogadtam, hogy a rosszat mélyebben és intenzívebben élem meg, így ennek megfelelően kell cselekednem. Nem elnyomni, hanem megélni, aztán gyógyulva továbblépni. Még ha ez hónapokba is kerül majd.

Ez az egész egy hatalmas felismerés volt most számomra, amit észben fogok tartani a legnehezebb időkben is. Mert tudom, hogy jönnek még rossz idők, talán rosszabbak is, mint ez. És már előre félek a következő szívfájdalomtól és annak következményeitől, pedig még ez sem múlt el. De legalább már tudom, hogy egyszer (valójában jóval többször) sikerült felülkerekednem, így talán máskor is sikerülni fog.

Egy bölcs ember azt mondta nekem, hogy minden mély fájdalom során meghalunk, és utána minden erőnkkel azon kell dolgoznunk, hogy feltámadjunk.

Egy biztos, és ez ad erőt: még ha sokszor másképp is érzem, nem vagyok egyedül.

Ha úgy érzed, segítségre lenne szükséged, hívd a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123 (gyerekeknek 116-111), vagy +36 80 820 111 telefonszámot! További információkat ezen az oldalon találhatsz.

Minden egyetemnek VAN tanácsadó központja – Merj segítséget kérni!

Használati útmutató mentális betegséggel küzdőknek és barátaiknak

 

 

18

Elmúltál 18 éves?

Az oldalon található tartalom az Mttv. által rögzített besorolás szerint V. vagy VI. kategóriába tartozik, így a kiskorúakra káros hatással lehet. Ha szeretné, hogy ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használjon szűrőprogramot!

Elmúltam Nem múltam el

További cikkek: