Távol a világ zajától

Lengyelország, 2017. június 3.

Napsütéses nyári nap volt, amikor Lengyelországban szédelgett a buszunk kisvárosról kisvárosra. Nem is sejtettem, hogy hamarosan életem egyik legszívhezszólóbb pillanatának leszek tanúja egy olyan lengyel kisfaluban, amelynek még a nevét sem tudtam. Kissé álmosan néztem a nap fényében kibontakozó, aranyszínűen megvilágított tájat. Buszunk a sokadik, mássalhangzóktól hemzsegő, krix-krax nevezetű kisváros egyik megállójához érve lassított. Ekkor nyílt tágabbra szemem, ugyanis ekkor pillantottam meg hősünket, ki korához méltóan egy múlt századi gramofonról bömböltethette otthon a bakelit gyűjteményéből előrántott darabokat. Nekem meg a Spotify jut. No de vissza a jelenethez.

Egy ezüstös-ősz hajú, hetvenes, nyolcvanas éveiben járható úr volt, aki viseltes, de igényesen hordott zakóban és öltönynadrágban ácsorgott a megállóban. Kezében virágot tartott. Mihelyst megállt a buszunk, az első ajtóhoz ugrott – na jó, cammogott -, és vérbeli úriemberként segítette le párját, az  egyik kezében járóbotot tartó, szintén korához illően csinosan öltözött idős hölgyet. Amint lent volt a hölgy, a férfi átkarolta, és rövid, de őszinte csókkal, mosolygósan köszöntötte.

“Drágám, kitettél magadért a csokorral, ma kapsz meleg vacsorát, és nem kell a dohos kanapén aludnod ” – gondolhatnánk vicces kedvünkben a történet hátterét. Csak hogy nagyot tévednénk! A következő pillanatban a rózsa és az utazó holmi gazdát cserélt, majd kézen fogva araszoltak tovább a kora nyári estében. Büszkén viselték öregségüket, sugárzott békés nyugalmuk.

Legyünk őszinték, él az emberben egy kép a romantikus pillanatokról – de nem ilyen korú emberekkel képzeli azt el. Mégis ez a momentum beleillett volna bármelyik jobb filmes alkotásba. A forgatókönyvet megírni se lehetett volna jobban, ám mindez a való élet színpadán történt, hús-vér, hétköznapi szereplőkkel, megrendezetlenül – ettől volt olyan különleges. Noha egy rövid pillanat alatt tovament az egész, mégse becsüljük alá ezeknek a rövid másodperceknek az erejét.

Eszembe se volt akkor másra gondolni, vagy épp a telefonom után nyúlni; hagytam, hogy emlékeimbe vésődjön ez a mozzanat – mert végül is, ezért a bizonyos mozzanatért élünk mindannyian.

Felnéztem, hogy a mögöttem ülő barátaim látták-e azt, amit én. Békésen aludtak. Visszadőltem hát én is az üvegnek. Mosollyal az arcomon kívántam azt, hogy legyek én is olyan sikeres és szerencsés, mint a bemutatott két idős figura – még ha bizonyára nem is volt minden percük mesébe illő. Noha volt szerencsém nem egy szenvedélyes kalandban, csak kérni tudom Istent, hogy segítsen az utamon, hogy a látottakhoz hasonló lelki gazdagsággal tudjam a jövőben én is megélni azt, amit még tartogatnak számomra.

Az ilyen apró szösszenetek néha nagyobbat szólnak mindennél – akár két idegentől is. Még a váratlan, jelentéktelennek tűnő helyszíneken és időpontokban is.

További cikkek: