Teljesítménykényszer, megfelelési kényszer, maximalizmus – Ismerős?

Fájdalmas felismerés volt a tegnapi. Egy kiadós veszekedés gyümölcse, ha úgy tetszik egy hosszú fájdalmas vajúdás gyermeke. Kicsit szégyellek is erről írni, hiszen sose jutna eszembe hátba támadni a szüleimet még csak gondolatban sem. Most mégis úgy érzem, ki kell írnom magamból.

Nem vagyok elég jó?

Váratlanul tört rám az a gondolat, hogy bizony nekem eddigi életem során mindig meg kellett dolgoznom keményen a figyelemért és szeretetért. A teljesítménykényszerem és maximalizmusom pedig kihatott a szociális kapcsolataimra is. Ha visszagondolok a „gondtalan” alsós éveimre, akkor a népszerűségi ranglétra egészen magas fokán helyezkedtem el és volt valami egészségesnek tűnő önértékelésem is. Félre ne értsétek, a „népszerűség” sosem volt számomra igazán fontos (persze cirógatja az ember egóját, ha sokan ismerik, köszönnek neki stb.), de amikor benne voltam ebben, nem is tudtam róla igazán. Akkor én voltam én. Később, a gimnáziumi éveimben kezdtem érezni, hogy valami nem stimmel. Meghasonlottam. Arra törekedtem, hogy semmi miatt ne lehessen megszólni, kritizálni. Ne tudják kifogásolni a külsőm, a tanulmányi eredményeimet, a sportteljesítményemet. Eltávolodtam a barátaimtól és önmagamtól is. Olyan érzésem volt mindig, mintha megfigyelnének. Mesterkéltnek tűnő viselkedési minták épültek be a mindennapjaimba és ezt megérezték a körülöttem lévők is. Eltaszítottam magamtól mindenkit, aki megpróbált közeledni, mert féltem. Féltem, hogy én nem vagyok elég jó.

Teljes személyiségtorzulás

Sokszor voltam ellenséges és bizalmatlan, még azokkal is, akik valóban jót akartak és nem ártani. Úgy éreztem, teljes személyiségtorzulás zajlott le bennem és nem tudtam tenni ez ellen. Az iskolában töltött napokat csak túlélni akartam. Minden közös programból szándékosan kimaradtam, gyártottam a kifogásokat, miért nem jó nekem. Nem tett boldoggá semmi. Fásult és kedvetlen lettem. Amikor reggel fel kellett kelnem, már azt vártam, hogy újra lehunyhassam a szemem. Jöttek a bajok is csőstül: étkezési zavar, túledzettség és ennek köszönhetően komolyabb sérülések, betegségek. És igen, pszichológusnál is jártam (amit akkor rettentő cikinek tartottam), de sikerült egy egészséges, kiegyensúlyozott diáklány szerepét alakítanom. Anyum nem akarta elhinni, amikor kijöttem a picinyke rendelőből, hogy ez volt az első és utolsó alkalom, mert nem szorulok segítségre (gondoltam ezt én). Nem is akartam változtatni, mert könnyebb volt elviselni a rosszat, mint tenni azért, hogy jobb és más legyen az életem.

Nem hibáztatom a szüleimet, de…

Nagyon szorosan kötődőm édesanyámhoz, és ha fájó is bevallani, de igencsak manipulatív személyiség, és szereti, ha ő mondhatja meg, mi jó nekem és mit kell csinálnom.

Ekkor még nem ismertem fel, hogy a másoknak való megfelelési kényszerem maga alá gyűrt. A szüleimnek akartam leginkább bizonyítani és mint nagy testvér mindig mindenben jó példát mutatni. Többnyire egy „Jól van, ügyes vagy”-gyal le lettem tudva, de nekem ez kevés volt. Bár nem hibáztathatom a szüleimet, mégis úgy érzem nem terelgettek azon a bizonyos „jellemfejlődés” ösvényén és nem kaptam meg azt az impulzust, ami a változtatáshoz kellett volna.

Az áttörés

Az áttörést az egyetem jelentette. Felismertem, azt az egészen triviális dolgot, hogy magamnak élem az életet, és bár rengeteget dolgozom még most is azon, hogy szeressem és elfogadjam azt, aki és amilyen vagyok, egyre jobban érzem magam a bőrömben. Minden egyes nap egy lehetőség, hogy megújuljak és önmagam egy jobb verziója legyek. Ezért hát: „Légy az, aki vagy. Érezd jól magad…”.

További cikkek: