„Többször vágytam már arra, hogy végleg kiderüljön, nem lehet belőlem anya” – A meddőség árnyékában

Nem tudok pontosan visszaemlékezni, hogy mióta, de egy ideje már egész biztosan így gondolom: nem tervezek gyermeket szülni. Kövér László ájult teste hangos puffanással zuhant a padlóra, sokkot kapott a kijelentésemtől.

Ha az emberek többi részének reakciója nem is a habzó szájjal rángatózás, mégis azon a skálán helyezkedik el, amelynek az egyik végén a degradáló arcsimogatással egybekötött „majd meggondolod magad” található, a másikon pedig a megvetésnek az izzó, kénköves pokla, amelynek kapuját tizennyolc gyermekes mormon édesanyák őrzik. Igen, a társadalom jelentős része vagy lesajnáló pillantásokkal konstatálja a kijelentésemet, vagy pedig legszívesebben szemtől szembe arcon köpne, mert az ilyen végtelenül önző embereknek csak ez jár.

Indokaim száma végtelen, és egy közepesen barázdált agykéreggel rendelkező emberi lény számára hamar befogadhatóak, melyeket egy másik alkalommal szívesen ki is fejtek. Most viszont kitérek a lényegre: annak ellenére, hogy évek óta rendületlenül tartom magam az elhatározásomhoz, mégis igencsak szíven ütött, amikor nem sokkal ezelőtt a nőgyógyász közölte: előfordulhat, hogy soha nem is lehet saját gyerekem.

Akkor már hosszú ideje problémákkal küszködtem: egész életemben rendellenesen működött a hormon-háztartásom, betegség betegség hátán bukkant elő – lassan annyi gyógyszert szedek, mint Erzsi néni a nyolcvanadik évében. Töredelmesen bevallom, nem segítettem elő a helyzet javulását, sőt, volt idő, amikor csak rontottam rajta; a bűntudat azóta is mázsás súlyként nehezedik a lelkemre. Gyatra mentségem, hogy akkoriban még nem voltam tisztában a betegségeimmel.

Az éveken át tartó rendszertelen menzesz, későn diagnosztizált betegségek, össze-vissza kapott gyógyszerek és vérvételek garmadája után egy nap ott ültem egy harmadik emeleti rendelőben a Margit-körúton, velem szemben az orvossal. Kora ősz volt, bágyadtan sütött a nap, sugarai átcsordogáltak a fa sárguló levelei között.

Leálltak a petefészkeim. Hm, érdekes.

Mintha menopauzám lenne, a szerveim egyszerűen feladták a szolgálatot. Nahát, még érdekesebb. A naptárat néztem az asztalon, az ablak alatt szirénázva száguldott el egy mentő.

Az életnek a leghalványabb jelét sem lehet kicsikarni belőlük. Korábban hibásan működtek, most már sehogy.

Amikor a doktor úr kimondta, hogy ha ez nem változik, akkor nem lehet saját gyermekem, valaki leejtett valamit a váróban; hangos puffanással zuhant a földre. Felpillantottam a naptárról, egyenesen a szemébe néztem, nem szóltam egy szót sem. Kaptam egy újabb gyógyszert, egy hormonkészítményt; amíg szedem, a szervezetem majdnem úgy fog működni, mint egy normális nőnek. Elköszöntem az asszisztenstől, kiléptem az ajtón, lesétáltam a harmadikról, a kapu döngve csukódott utánam, szinte kilökött az utcára. A Margit-körúton semmi sem változott.

Nem fogok hazudni, letaglózott a hír, annak ellenére, hogy előtte is, akkor is, azóta is szilárd meggyőződésem, hogy nem akarok gyereket. Azt hiszem, egyszerű a válasz a miértre: nyilván érzékenyen érint, ha kikerül az irányítás a kezemből. Sokszor töprengtem már ezen azóta: vajon a szívem leges-legmélyén mégis szeretnék teherbe esni egy szép napon?

Meggyőződésem, hogy a válasz továbbra is nem: még ha nagy ritkán a szívem igennel is felelne, az agyam soha nem fog igent mondani. A lehetőségeket nem azért szeretjük, mert kivétel nélkül élünk mindegyikkel, magát a tényt kedveljük, ha úgy tetszik, az illúziót, hogy van miből választani.

Egyszer sem hagytam magamnak, hogy a kérlelhetetlen tény, hogy talán soha nem is lehet saját utódom, túlságosan eluralkodjon az elmémen. Nem vagyok benne biztos, hogy átvészelném darabokra hullás nélkül, ha a teljes szívemmel át kellene éreznem a diagnózist, miszerint lehet, hogy képtelen vagyok gyereket szülni. Kimondom a szavakat, de nem érzem őket. Menekülök, hárítok, terelek – gyávaság tudom.

De mondok rosszabbat.

Többször vágytam már arra, hogy végleg kiderüljön, nem lehet belőlem anya. Hogy miért? Mert akkor nem nekem kell meghoznom ezt a döntést, levethetem a vállamról a felelősség tonnányi súlyként rám nehezedő terhét, és belesimulhatok az önáltatásba, hogy ezt az Isten is így akarta. Ez az igazán gyáva, nem igaz? Persze, ez a vágyam csak egy-egy percre manifesztálódott az elmém egy eldugott bugyrában, kétlem, hogy őszintén örülnék annak, ha erre sor kerülne.

Most mi a helyzet?

Várok. A különböző szteroid- és hormonkezelések által gyötört testemen a világ szeme: vajon képes lesz-e megfelelően funkcionálni újra? Persze, az elhatározásomtól még mindig nem tágítottam – nem akarok gyereket.

Ettől függetlenül valóban nem mindegy, hogy az állapotom valaha javul-e, mert hiába a gyávaság fel-felcsapó hullámai, akkor is én akarom meghozni ezt a döntést.

 

További cikkek: