Torokra menő viták – Hol maradnak az igazi gondolatcserék?

A vitaindító, mint szóbeli műfaj arra hivatott, hogy állásfoglalás nélkül opciókat sorakoztasson fel egy vitakérdéssel kapcsolatban, így fellelkesítve, érintetté téve a vitázó személyeket, és felvezetve a témát. A vita, amolyan klasszikus vívás: amikor nem az a cél, hogy ledöfd a másikat, hanem maximum egy jó fogással – tehát érvvel –  pontot szerezz. Győztes pedig akkor leszel, ha mind az érveket, mind az ellenérveket a javadra tudod majd fordítani a következő alkalmakkor, tehát, ha tanultál a vitából valamit. Ez a sport azonban intenzíven kihalófélben van.

Rettentően elkeserítő, hogy milyen vérre menő szócsatákat vívnak az emberek. Pedig a huszonéves korosztály számára különösen fontosnak érezném a minőségi viták lehetőségét (ha lennének), mert ezek által alakulhatnak ki azok a meggyőződéseink, amelyek egy stabil személyiségnek az elengedhetetlen részeivé, az alapjává válnak. Az ideáinkat időről időre támadások fogják érni – van érvrendszerünk, amivel megvédhetjük ezt? Vagy folyamatosan bizonytalankodunk, sodródunk és odacsapódunk az épp aktuális ideatrendekhez?

Mindenki a maga igazát érzi a legerősebb igazságnak

Nemrég volt szerencsém Pál Ferenc egy előadását meghallgatni a Forbes rendezvényén, amelyben azt a gondolatot fejtegette, hogy „mindenki meg van győződve arról, hogy Ő maga az etalon”. Például, ha valaki nálam gyorsabban vezet az egy ön- és közveszélyes állat. Ha meg lassabban, akkor egy nyugdíjas tetű. Ha valaki többet edz, mint én, az már beteges és amúgy is csak az egóját fényezgeti, ha meg kevesebbet, akkor milyen gáz már, hogy ennyit nem tesz meg az egészségéért.

Ez a gondolatmenet eléggé szíven ütött. Mert valóban „nyuszi-pofáknak” hívom az autóban azokat a sofőröket, akik érzésem szerint totyognak, és tényleg nem értem azokat a hasonló körülményekkel rendelkező fiatalokat, akik bizonyos dolgokat valamiért nem képesek úgy tenni, ahogy szerintem az helyes volna. Szóval akkor úgy éreztem, hogy Pálferi lekevert egy nagy verbális pofont, hogy szálljak már le a magas lóról, mert lassan nem látom a nagyra nőtt arcomtól a Napot. Párhuzamosan meg rájöttem, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga is egyben. Nyilván mindenki a saját igazát érzi a legerősebb igazságnak, különben nem amellett foglalna állást. Mindez egészen addig rendben is van, amíg az általunk felállított „mércét” más torkán nem akarjuk lenyomni.

Hová tűnnek ma az intelligens viták?

Hány értelmes gondolatcserét, vitát, ellentétes álláspontokat ütköztető eszmecserét olvastatok mostanában? És nem a Facebook kommentek böngészése alapján állítom, hogy a vitakultúra haldoklóban van, nem is egyetlen témára élezem ki a helyzetet. Kiket érinthetnek a gyilkos szócsaták?

  • A dolgozókat: nehogy megfeledkezzünk a kollégákról, akik szerint az egyetlen lehetséges megoldás csak az Ő megoldásuk, és ha újítani merészelünk, akkor minimum hétszer mártózzunk meg a tüzes kén tavában, még akkor is, ha teljesen jó eredményt kapunk;
  • a tanulókat: ki ne találkozott volna valakivel, aki szerint az, amit tanul a világ legnagyobb baromsága? Mert abból nem lehet megélni, kiszipolyozza az ember energiáit, túl sokat kell vele vesződni, túl kevés agyi kapacitást igényel, túl rizikós, stb.
  • a vállalkozókat: mert ugyebár vállalkozást indítani óriási öngyilkosság, csak a töméntelen mennyiségű hitel ás adósság felhalmozása, nem mellesleg megszűnik az ember emberként létezni;
  • a multinál dolgozókat: önként becsücsülni egy mókuskerékbe, ahol úgyis semmibe vesznek? Ne már…;
  • az anyákat: mindenki hallott már a „majd én megmondom, hogy kell mintaszerűen nevelni a gyerekedet” típusú szülőkről;
  • az egyedülállókat, a kapcsolatban levőket, a házasodókat és még sorolhatnám.

Összefoglalva: mindenkit. A vérre menő önigazolás, okoskodás és földbetiprás művészete érinti a tudomány, az irodalom, de még az ízlés területét is.

Nyilván nem arról van szó, amikor „jó tanácsokkal” próbálnak minket ellátni, őszinte szeretetből és féltésből. Arról van szó, amikor nem tudjuk elfogadni, hogy a másik egy területtel kapcsolatban különböző állásponton van.

Tombol a „fogadd el magad”, „add önmagad” és „légy, aki vagy” kampány (komolyan nem lehet ezek nélkül az idézetek nélkül naptárat, napernyőt vagy kanalat venni). Közben meg elfelejtjük, hogy az önelfogadás nem azt jelenti, hogy abszolút igazságnak gondolok minden egyes általam kimondott betűt és írásjelet, amit másnak is pontosan ugyanígy kell gondolnia, éreznie, látnia és hallania, mint nekem.

Az még a legkedvesebb, ha valaki csak simán hülyének nevez, ha másként merészelek gondolkodni, mint Ő, de simán két mondat után közli is az emberrel, hogy „igazából minek született egy ilyen degenerált gyökér a földre, aki ennyire szerencsétlen, hogy nem látja be, hogy Neki van igaza” (szigorúan nagy N-el, ami persze a háborgó személy Őnagyságát hivatott jelezni). De miért is kell, hogy mindig Neki legyen igaza?

Miért nem vitatkozunk úgy igazán? Torokra ugrás nélkül?

Érvelnénk, ütköztetnénk gondolatmeneteket, álláspontokat, úgy, hogy valóban meghallgatjuk a másikat, aztán levonjuk a tanulságot, megveregetjük egymás vállát és tisztelettel elfogadjuk, hogy a másik esetleg máshogy gondolkodik. Ennyi. Ez a klasszikus vita menete. De jelenleg ez inkább csak vágyálom.

Engem borzasztóan érdekel, mások hogyan gondolkodnak, milyen eszmében hisznek és miért. Érdekelnek az érvek, az életek, és a háttér, ami a gondolat mögött van. A meggyőződésem mellett pedig érvelek és kiállok, úgy, hogy közben nem gyalogolok bele a másik személyébe.

Nyilván nem kell elmorzsolni egy könnycseppet a másik távozásakor, se rózsaszirmokat szórni az útjára. Nem kell szeretni sem. Semmit sem kell. Tisztelni azonban álláspontját, tiszteletben tartani a gondolkodáshoz való jogát – na ezt viszont erősen célszerűnek érzem. Legalábbis ez az eszmei képem egy igazi, különböző álláspontokat ütköztető, minőségi gondolatcseréről.

Tudom, a leírt jelenség a csodálatos arctalan véleménynyilvánítás egy csodás velejárója marad. Azt is tudom, hogy én is bírálom épp azokat, akik az érvelésről másképp gondolkodnak, mint én. Minden esetre biztosan eszembe fog jutni minden egyes „nyuszi pofánál” az, hogy mennyire kell nekem mások etalonjának lennem. Meg akkor is, amikor valaki ízlését, döntését, hitét vagy gondolatmenetét akarom felülíratni. Bőven elég cél, hogy magam megfeleljek az általam felállított mércének, és másnak ne én akarjam már diktálni, mi az etalon.

A jövőben is szeretnék vitázni. Remélem, találok rá partnert.

További cikkek: