Történet rólam és egy főnökről, akitől gyomorgörcsöm volt

Ahogy megcsörrent a telefon és megláttam a kijelzőt, a gyomrom görcsbe rándult, a két kezem hihetetlen remegésbe kezdett, a fogaim pedig úgy vacogtak, mint a téli mínuszokba. „Ugyan már, ez nem te vagy. Nem szoktál így reagálni!” — mondogattam magamnak. Tudtam, hogy nem engedhetem meg senkinek, hogy ilyen hatással legyen rám és ezt váltsa ki belőlem. A telefont nem vettem fel, mert tudtam, hogy képtelen lennék akár egy szót is tisztán kimondani. A kezemet dörzsölni kezdtem, vettem jó pár mély levegőt, megmostam az arcom, biciklire ültem és bementem dolgozni. És ott volt ő: a főnök. Aki mindezt kiváltotta belőlem — nem először.

Édes álom, amit sokáig a keblemen melengettem

Munkát kaptam egy külföldi étteremben. Már volt egy stabil munkahelyem, ez afféle kiegészítő volt. Először úgy volt, hogy mosogatni fogok, viszont mivel a munka ott mindig csak pár óra múlva indul be, haszontalannak éreztem magam már az első nap. Jó kezdet, nem? Amikor odajött az egyik főnökünk megkérdezni, hogy hogy tetszik, vele is közöltem: unatkozok. „Nem mehetnék a konyhába segíteni? Amikor nálam beindul a munka, visszajövök!” Először furán nézett rám, amolyan „te komolyan azért panaszkodsz, mert nem kell, dolgozz?” arccal, aztán rábólintott. Másnap odajött hozzám, a kezembe nyomott egy másik egyenpólót. A konyhásokét. Biccentettünk egyet, és azzal elfoglaltam az új helyemet.

A jó zsaru és a rossz zsaru

Az egyik főnökünk pozitív megerősítés által motivált minket az étteremben, a másik azonban, akitől az egyenpólót kaptam, erőfitogtatással akarta növelni a saját önbizalmát. Neki volt egy „szuperképessége”. Soha nem kezdett fiúkkal. Csak a lányokat piszkálta, és azok közül is azokat, akik külföldiek voltak, így valószínűleg nem tudtak olyan választékosan válaszolni angolul. Ő viszont nagyon kifinomultan tudott sértegetni, megalázó helyzetbe hozni bárkit, függetlenül attól, hogy van közönség vagy nincs.

Sok ilyennek voltunk szemtanúi, sajnálattal néztünk mindig a kiválasztott társunkra. De valahol meg is könnyebbültünk, hogy nem minket használ céltáblának. Sokáig nem is kerültem sorra. Ezt talán az említett első napnak is köszönhettem, amikor egyértelművé tettem, hogy dolgozni jöttem. Viszont a társaimmal soha nem tudtuk, hogy aznap mit fog dobni a gép.

„Ha velem bármikor így fog beszélni, azonnal felmondok!”

Minél inkább a csúcsra járattam magam, fizikailag és lelkileg is, annál nehezebben toleráltam a benti légkört. Egyik nap az egyik kolléganőnket kapta le, amiért azt mondta valamire, hogy „nincs”, ahelyett, hogy „kifogytunk belőle”. Mert hát hogyne lenne nálunk? Nem látja az étlapon? Óriási patáliát csapott, a vendég pedig próbálta magyarázni, hogy de hát semmi baj, jó lesz neki más is.

A balhék után megkérdezte, hogy valakinek van-e hozzáfűznivalója a történtekhez. Sorra ránézett mindenkire, de olyan tekintettel, hogy a nevedet is elfelejtetted, nemhogy bármivel kiegészítsd a történetet. Idegroncs voltam minden egyes nap végén.

Amikor az említett eset után elkezdődött a „névsorolvasás”, és elhaladt mellettem, felemeltem a kezem, jelezve, hogy szólnék. Amíg ez bátorságról tanúskodhatna, a másik kezemmel úgy szorítottam az asztal szélét a hátamnál, hogy már nem éreztem az ujjaimat. Vagy kirúg, vagy jobb lesz utána, de egy biztos: ezzel ennek vége lesz.

A következő szöveget annyiszor elmondtam már azelőtt magamban, hogy ha éjjel felkeltenek, akkor is elmondom hibátlanul: „Alapjában véve szeretek itt dolgozni. Szeretem a helyet, azt, amit csinálok, és nagyon szeretek együtt dolgozni a kollegáimmal, így nem szívesen mennék el. De ha velem bármikor így fog beszélni vendégek és alkalmazottak előtt, azonnal felmondok.”

Gyere be vagy menj ki, de ne állj az ajtóban!

Továbbment és nem beszéltünk róla. Másnap szintén semmi. Végeztem a dolgom, igyekeztem nem hibázni, hogy ne legyen, amibe bele tudjon kötni. Ettől nem kellett féljek végül is, mert konkrétan levegőnek nézett. Én pedig ezt utálom a legjobban. Az egyik legrosszabb dolog, amit egy másik emberrel tehetünk az az, hogy bizonytalanságba tartjuk. Mondja, hogy nem beszélhetek így vele, rúgjon ki vagy csináljon bármit, csak valami legyen már.

Másnap megcsörrent a telefonom, egy üzenet jött tőle. Nem hittem el, hogy pár méterre van tőlem, de nem szól hozzám, hanem üzenget. A beosztásomat küldte el — minden szombaton üzenetben kaptuk meg a következő heti beosztást. Csakhogy kedd volt. Ahogy megláttam, hogy mit javított benne, tudomásul vettem, hogy elkezdődött. Át tett a délelőttös műszakba.

Két ember dolgozik, a többi nézi

Ha semmirekellőnek akartuk érezni magunkat, arra tökéletes megoldás volt, hogy délelőtt dolgozzunk. Többen voltunk, mint ahány embert a munka igényelt, így felosztottuk: mindig dolgozott két ember, hogy teljes láblógatás soha ne legyen, aztán váltottunk. Persze ilyenkor sokszor éreztetik veled, hogy nem dolgozol meg a pénzedért. Úgy voltam vele, hogy ha péntekig néma Bobot játszik, akkor megtöröm a csendet és szólok, hogy a szombati napot már nem töltöm itt.

Békepipa helyett

Volt egy hálátlan munka, amit mindenki passzolni akart. Azt mondták, majd meglátom, hogy miért. Amikor az olajtól, fűszertől csepegő bepácolt oldalast fel kellett darabolni, azt senki nem úszta meg tisztán. Két helyi tinédzser kollegánk állt neki a munkának, mi pedig fogadtunk, hogy az oldalast vágják hamarabb kettőbe vagy a saját kezüket. Akkor jöttem rá, hogy szerintem én vagyok az egyedüli, aki volt már disznótoron. Odamentünk mi is és miközben felszeleteltük, nagyon jól szórakoztunk, első alkalommal, mióta átkerültem.

A főnökünk csak a szeme sarkából nézett oda, majd „lazasággal” odajött és bedobott egy poént, a végén pedig hozzátette: „Na, ezt ezután csak ő csinálhatja!” Kegyelmet kaptam. Ha már nálam volt a labda — és nem utolsó sorban egy kisebb balta a kezemben —  bátorkodtam hozzátenni, hogy „megcsinálom szívesen, de nem lehetne esténként?”

Még aznap este ismét kitárult előttem az ajtó, és fél óra múlva a bábeli zűrzavarban kiáltottam, hogy „I need a lobster roll!”.

Ne azért maradj, mert félsz. Azért indulj el.

Ez szerencsés helyzet volt, aminek jól alakult a vége. A nyár második felére sikerült annyira összeszedjem magam és a dolgaimat, hogy elkezdtem élvezni az ottlétet. Mégis azt mondom, hogy ne hallgass arra, amikor azt mondják, hogy „ez a munkával jár”, „tegyél úgy, mintha semmi nem történt volna”, „viselkedj felnőttként, ne problémázz annyit”. A megaláztatás, a tiszteletlenség egy munkának sem lehet a törvényszerű velejárója. Mérlegeld lehetőségeidet, hogy kitől kérhetsz segítséget, van-e hova menned utána. Keress másik opciót, de soha ne hidd el azt, hogy egy ilyen helyzet rendben van.

Én is sokat hallgattam az évek során, hogy „Egy pszichológia egyetemen végezett ember tartson már ott, hogy nem foglalkozik mások véleményével!” Nem tudtam, hogy a diplomámhoz az a kiváltság is jár, hogy érzéketlen tuskó leszek, akit nem érint meg semmi, ami vele vagy körülötte történik. Megérint, és úgy gondolom, hogy kell is foglalkozzak vele addig, míg eldöntöm, hogy valós problémáról van szó, vagy sem. Ezt az érzékenységemet pedig soha nem akarom elveszíteni.

Viszont. Ha meglátom valakinek a nevét, ami azt váltja ki belőlem, hogy működésképtelenné válok és elveszítem a magabiztosságot, amiről azt hittem, hogy a birtokomban van, akkor azt már senki nem magyarázhatja be, hogy a munkával jár. Teljesen mindegy, hogy mit akar elhitetni velem a környezetem, vagy én mit próbálok belemagyarázni a helyzetbe, hogy ne tűnjön olyan szörnyűnek.

Akkor onnan valamilyen formában fel kell állni és el kell indulni.

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Küldd el te is a saját cikkedet az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: