Történet egy ruandai faluról, ami árvák ezreinek biztosít pozitív jövőképet

Kép forrása: https://www.asyv.org/

Most egy olyan árvaházról szeretnék mesélni nektek, ami nem csupán a pénzéhes szervezetek által kreált árvák gyűjtőhelye. Ide nem azért költöztetik a gyerekeket, hogy rajtuk nagyot kaszáljanak, hogy beszedjék utánuk a nyugati önkéntesektől a pénzt. Itt azért éltek és élnek tinédzserek, mert tényleg nem maradt senkijük sem.

A folytatásban Ruandába kalauzollak titeket, az Agahozo Shalom Ifjúsági Faluba, ahol az 1994-es ruandai népirtás fiatal túlélői nevelkedtek, tanultak és álmodtak, ahol egy csapat remek ember biztosított és biztosít számukra pozitív jövőképet a mai napig.

Népirtások napjainkban is előfordulhatnak

Nem pozitív témába vágok bele, ez kétségtelen, mégis úgy érzem, beszélnünk kell arról, ami a világban zajlik, nem élhetünk sem csőlátással, sem lesütött szemekkel. Csak azért, mert a mi Duna-partunkról már nem lövik vízbe az embereket, még zajlanak népirtások a világ más tájain. A holokauszt előtt és után egyaránt voltak példák brutális tömegmészárlásokra, Ruandában például közel 1 millió tuszit gyilkoltak meg 1994-ben, az akkor 7 milliós népességű ország közel 15 százalékát 100 nap alatt söpörték le a hutuk a térképről, szinte csettintésre.

Mi történik a kamaszkorúakkal egy népirtás után?

1,2 millió gyerek maradt árván Ruandában, akik közül a csecsemők és a kisebb gyerekek több segítséget kaptak, mint a nagyobbak. Semmi furcsa sincs a jelenségben, gondoljunk csak az örökbefogadási kultúrára: a többség a kicsiket választja és karolja fel. Na de mi a helyzet az árván maradt tinédzserekkel, fiatal felnőttekkel? Ki segít rajtuk, ki biztosítja számukra a biztos jövőt?

Ugyanezen gondolkodott el Anne Heyman is 2005-ben és hozta létre 3 évvel később az Agahozo Shalom Youth Village-t, melyet a holokauszt után Izraelben létesített támogató közösségek ihlettek. A holokauszt után ugyanis – ahogyan egyébként minden népirtás után – komoly problémát jelentett az árván maradt kamaszok helyzete. Könnyen elkallódhattak, nevelés és iránymutatás hiányában csak nagyon nagy szerencsével voltak képesek egy normális életszínvonal megteremtésére. A szerencse pedig gyakran különböző, fiataloknak létesített falvak, iskolák és közösségek képében érkezett.

Család helyett család

Anne Heyman egy olyan falut hozott létre, melyben az árva gyerekek kiscsoportokban kaptak maguk mellé egy-egy „szülőt” is, főként olyan „gyámot”, akik maguk is a népirtásban veszítették el gyermekeiket, így különösen lelkiismeretesen törődtek az árván maradtakkal. Az Agahozo Shalom Youth Village lakói pszichológus szakértők segítségével dolgozhatták fel a traumát, mindent biztosították számukra, amire egy kiteljesedett élethez szükségük volt. Lakhatást, oktatást, ellátást, törődést és szeretetet kaptak, melynek segítségével nem csak hogy leérettségizhettek és egyetemre mehettek, de esélyük nyílt egy boldog életre is. A falu egyébként a mai napig működik, bár az alapító 2014-es hirtelen halála óta sűrűsödő anyagi gondokkal küzd.

Fontos történetek ezek

Hajlamosak vagyunk abba a hibába esni, hogy nem veszünk tudomást olyan dolgokról, amik nem közvetlenül velünk történnek. Nem foglalkozunk azzal, hogy min mennek keresztül mások, nem nézzük a nagyobb képet, nem látunk tovább az orrunknál. Nem is feltétlenül baj, ha nem cipeljük vállunkon az egész világ súlyát, ám nem kártékony az sem, ha tágítjuk a látókörünket. Megismerve mások borzalmas történeteit megtanulhatjuk értékelni azt, amink van, alázatosabbá, megértőbbé és segítőkészebbé válhatunk. Ezekre a kompetenciákra pedig nagy szükségünk van, ahogyan a népirtásokat elkövető embereknek is nagy szükségük lett volna. Ne járjunk csukott szemmel!

Ha szeretnéd támogatni az ifjúsági falu munkáját, itt megteheted.

További cikkek: