Út a pszichológus kanapéjától II. rész

Az előző cikkben már ismertettem veletek, hogyan vélekedik a többség a pszichológusokról, hogyan vélekedtem róluk én egykor és hogy hogyan jutottam el odáig, hogy mégis felkerestem egyet. Őszintén remélem, hogy a bejegyzéseim segítséget nyújthatnak nektek is, hogy meg merjétek tenni ezt az elsőre igencsak ijesztő és frusztráló lépést, ha épp ez az, ami kijuttathat titeket a gödörből.

Mert bizony nem szégyen az, ha belátjuk, hogy valamit képtelenek vagyunk egyedül feldolgozni. Mindenkivel történhetnek olyan dolgok, amiket nem képesek kezelni, mindannyian láthatunk olyan dolgokat, melyek ismeretében halványlila gőzünk sincsen arról, hogy hogyan kéne tovább élnünk. Gyakran csak magunkat rugdaljuk a földön, nyalogatjuk a sebeinket a sarokban és egyre mélyebbre esünk a szakadékba ahelyett, hogy azt a fránya büszkeségünket leküzdve segítséget kérnénk.

A terápia eleje

– Na, mi újság? – kérdezte tőlem A., a férfi terapeutám 1 percre rá, hogy kezet ráztunk.

„Most ez komoly? Itt ülök egy vadidegennél és azt kérdezi tőlem, hogy mi a helyzet. Fruzsi, te idióta, hát mit keresel itt?” – gondoltam.

– Minden szuper, A.! És veled? – feleltem zavaromban. Persze nem volt rendben semmi sem, nyilván ezért kerestem fel. „Hát ez egyre szánalmasabb.” – Jó, persze nem szuper, de ezért vagyok itt. Nálad mi újság?

A. finoman a tudomásomra adta, hogy ő az ég világon semmit sem fog elmondani magáról, hiába kérdezősködöm, majd megkért, hogy meséljek egy kicsit magamról. Hát regéltem neki a munkáról, a suliról, a barátokról meg az álmaimról. Ezekről mindig csillogó szemekkel tudok rizsázni, egyébként sem akartam rögtön a negatívumokkal indítani.

– Ez nagyon jól hangzik! – szakított félbe 3 perc után. – Említettél az e-mailben mást is a kapunyitási pánik mellett. Mesélnél egy kicsit arról is?

Na, és én ekkor bőgtem el magamat. Körülbelül 5 percre rá arra, hogy megismertem azt a férfit ott, velem szemben. Én, aki talán az óvodában sem sírtam soha, én, aki mindig a társaság életvidám egyénisége vagyok, most nem tudtam visszafojtani a könnyeimet. „Hát ez szánalmas, Fruzsi.” – Egyre csak ezt szajkóztam magamnak.

– Sírás az 5. percben. Ez biztosan valami rekord, nem? – kérdeztem nevetve és hüppögve egyszerre. A. kedvesen felém tolta az asztalon heverő papírzsebkendős dobozt. „Jajj, de elcsépelt! Mint egy rossz Terápia epizód. Mácsai Pál álruhában.” – gondoltam.

A terápia közepe

Tehát így indult a pszichológusos kalandom. Azt hiszem, az, hogy már az ötödik percben sem tudtam tartani magamat, csak engem igazolt, miszerint jól döntöttem, hogy többé már nem makacsul, egyedül próbáltam szembenézni a démonjaimmal.

Aztán teltek-múltak a hetek és kezdtünk összecsiszolódnia A.-val, ugyan meg kell mondjam, korántsem volt egyszerű dolga velem. Sőt.

– Figyelj, A.! Én értem, hogy a többségnek elegendők a kérdések, viszont hidd el nekem, vagyok olyan önismereti szinten, hogy ezeket a kérdéseket a fürdőszoba csempéit bámulva már mind feltettem és megválaszoltam magamnak. – Estem neki egyik alkalommal.

– Innentől fogva csak kijelentő, felkiáltó és felszólító modalitású mondatokat szeretnék hallani vagy tényleg meg fogok őrülni. Rendben? – Teremtettem le egy másik ülésünkkor.

– Néha azt érzem, csak azért járok ide, hogy updateljek egy vadidegent az életemről. Nem tudom, ennek mi értelme van. – Utólag nagyon bánom, hogy olykor ilyen nyers voltam szegény sráccal, de minél előbb ki akartam kerülni a kezei közül, no és persze a borús ködből is. Képtelen voltam tolerálni, ha egy helyben toporogtunk, vagy ha én azt éreztem, hogy egy helyben toporgunk.

Ahogy kezdte megszokni a stílusomat és kezdte megtapasztalni, hogy nálam nem működnek a bullshit motivációs szövegek, egyre jobban ment a közös munka. Sőt, mi több, úgy döntött, ő is felvesz egy nyers és szókimondóbb stílust, és nekem pont erre volt szükségem. Nem babusgatásra, nem zsebkendőre, nem betanult Bryan Tracy szövegekre, hanem valódi útmutatásra és helyrepofozásra. Persze ezt egy pszichológus nem teheti meg, de ha elég éber és jó emberismerő vagy ahhoz, hogy észrevedd, mit miért kérdez és mond, rájöhetsz, hogy igenis minden kérdésével és kijelentésével nagyon is a szádba rágja, hogy mi a helyes út.

A terápia vége

Kettő és fél hónapig jártam A.-hoz, heti rendszerességgel. Aztán abbahagytam a terápiát, egyrészt, mert nem bírta a pénztárcám, másrészt, mert úgy éreztem, elegendő segítséget kaptam, harmadrészt pedig azért, mert nyilván nem függhetek egy terapeutától egy életen át. Szentül hiszem, hogy mindenki a maga sorsa kovácsa, hogy végezetül mindenki csak magán segíthet, így tudtam, hogy én sem kapaszkodhatok egy pszichológus szoknyájába – jelen esetben bőrdzsekijébe – örökké. Kibeszéltem magamból, amit ki kellett, ő rávilágított dolgokra, amikre rá kellett, majd rákerültem újra arra az útra, amire rá kellett. Nem azt mondom, hogy minden problémám megoldódott vagy hogy mindent teljesen magam mögött hagytam, de ez nem is lenne lehetséges. Viszont a két és fél hónapnak köszönhetően újra visszakaptam az erőmet, aminek segítségével tovább dolgozhatok a múltbeli és a jövőben még rám váró sebek begyógyításán. Mert hogy sebek mindig voltak és mindig lesznek is, de tudjátok mit? Így legalább nem dögunalom az élet.

Összegezzük tehát, ciki-e a pszichológus?

Egyáltalán nem érzem cikinek, hogy pszichológushoz mentem. Azt hiszem, a hosszas feldolgozási és továbblépési szakaszt így sikerült minimálisra csökkentenem. És talán még ennél is hamarabb térhettem volna vissza a pozitív és erős önmagamhoz, ha kevésbé vagyok makacs, ha kevésbé próbálok kitartani amellett, hogy márpedig “nekem ezt egyedül kell megoldanom”.

Életválságok mindenki életében vannak, mindenkit máskor és más formában érnek utol, de olyan élet nem létezik, ami konstans a magasban szárnyal. Nem szégyen az, ha néha lent vagyunk és nem szégyen az sem, ha egyedül nem tudunk onnan felmászni.

Ha most éppen ti is egy szakadék alján csücsültök, miközben görcsösen és makacsul próbáltok mindent egyedül menedzselni magatok körül, szeretném, ha a történetem arra bátorítana titeket, hogy segítségért forduljatok. Remélem, hogy ez a két bejegyzés elegendő volt arra, hogy meggyőzzön titeket, hogy a pszichológus egyáltalán nem ciki vagy szégyellnivaló, sőt. Én már inkább azt tartom kínosnak, ha valaki nem fordít kellő figyelmet az érzéseire, a gondolataira. 

Attól még, hogy két és fél hónapig sírva traktáltam egy idegent a problémáimmal, nem lettem gyenge. Sőt, azt hiszem, attól lettem igazán erős, hogy hangosan kimondtam olyan dolgokat, amiket előtte talán még a fürdőszoba csempének sem mertem. Két és fél hónapig ápolgattam magamat, hogy utána most újra önmagam lehessek. Az a vidám, céltudatos, kiegyensúlyozott és pozitív lány, aki szerencsére életem nagy része alatt is mindvégig voltam.

Soraimat Feldmár András gondolatával zárnám, sőt, zárom is: “Akkor van vége a terápiának, ha a páciens el tudja mondani az élettörténetét úgy, hogy az már nem zaklatja fel. Ő már nem sír, de mindenki más zokog, aki hallja. Egyek vagyunk, nem igazságos, hogy ő cipelje azt a sok fájdalmat egyedül”.

Nektek sem kell egyedül cipelnetek, rendben?

További cikkek: