Út az orvosi egyetemtől a teológiáig

Az első szorgalmi félév végén ott állok a pincehelyiség egyik sarkában az égősorok fényében és azt dünnyögöm magamban: „Jéé, olyan otthon érzésem van!” Egy egész szemeszter kellett hozzá, hogy beüssön az az újfajta valóság, amiben már hónapok óta benne éltem. Ez a lassú feleszmélés egyébként sok más esetben is jellemző rám, annak ellenére hogy mindig is igyekeztem tudatosan döntéseket hozni. Mit mondjak, későn érő típus vagyok…

Útkeresés

Elég sok vargabetű után – egy egyetem, egy főiskola és jó néhány rövidtávú munka után – találtam meg, mit is akarok úgy igazán tanulni. Visszatekintve persze már tudom, hogy nem is annyira a pályámat, mint inkább önmagamat kerestem. Az évek alatt folyamatosan szenvedtem attól, hogy az önképem szervesen összekapcsolódott a fejemben a majdani foglalkozásommal. Büszke is voltam rá, hogy érettségi után felvettek az orvosira, de közben zavart is a jól ismert “Na és mit tanulsz?” kérdés. Rettegtem tőle, hogy bekerülök egy olyan dobozba, amiből csak nagy erőfeszítés árán tudok majd kitörni. (Persze tudom, és akkor is tudtam, hogy ez egy jó szándékú, bevált kapcsolatteremtő kérdés, nincs is ezzel semmi gond!) Két félbeszakított képzés után irigykedve néztem azokat, akik menetrendszerűen végeztek az egyetemen és többé kevésbé megtalálták helyüket a nagybetűs munkás életben. Aztán lassacskán elkezdett derengeni, mi is vonzott engem egész fiatal korom óta.

Ébredés

Igen, csodáltam a csontok, izmok, idegek összhangját, de sokkal jobban csodáltam azt, Aki hitem szerint az egészet megalkotta, és az emberi test anatómiáján túl az ember egész lényét, a lelki dimenzióval együtt. Ráadásul ezen a területen a csodálat mellé elhivatottság is társult. Így hát ott találtam magam abban a pincehelyiségben, teológia-pasztorálpszichológia szakon, kicsit idősebben, mint nappalis társaim, és végre otthon. Miközben kipakoltunk a karácsonyi partihoz, végignéztem az embereken körülöttem. Soha nem voltam még olyan közösségben, ahol ennyiféle ember volt, és ennyire nem kellett erőlködnöm, hogy önmagam lehessek. Nem kellett „kitalálnom” magam, megélhettem azt, hogy csak vagyok. Sehol máshol nem tapasztaltam még ennyire, hogy nem az alapján vagyok valaki, amit leteszek az asztalra, hanem a személyem révén. Mindezzel együtt lelkesebben tanultam, mint valaha, annak ellenére, hogy fogalmam sem volt, mi is leszek a gyakorlatban, ha egyszer végzek. Akkor még fogalmam sem volt, hogy évekkel később abban a pincehelyiségben fogom tölteni a péntek estéimet egy középiskolások számára rendezett program szervezőjeként. Mondanom sem kell, a pályaválasztás az egyik leggyakoribb beszédtéma a diákokkal. Ha azt látom, hogy érettségi évében valaki minden segítség ellenére még mindig borzasztóan küzd ezzel a kérdéssel, általában elmondom, hogy nem fog összedőlni a világ, ha kihagy egy évet egyetem előtt. Sokkal fontosabb, hogy ki ő ma és kivé válik éppen, mint hogy mi lesz belőle a jövőben.

Önismeret és önazonosság

Most már tudom-e, hogy ki vagyok? Egyre jobban, de egyelőre talán azt tisztábban, hogy ki nem vagyok. Olyan tudás ez, amit sokszor alulértékelünk, miközben észre sem vesszük, hányszor azonosítjuk magunkat külső dolgokkal, eredményekkel, körülményekkel. Azért persze engem is feszít néha a kérdés, hogy hol kellene épp tartanom az életben: hogy három év után milyennek kellene lennie a házasságunknak, mikor kellene jönnie a gyereknek, vagy a saját lakásnak. Hol kellene nyaralnunk és milyen szociális életet kéne élnünk. Vagy éppen, hogy keresztényként hogyan kellene kinéznie az Istennel való napi kapcsolatomnak. Nem kérdés, hogy mindig van hova fejlődni. De ha azt várjuk magunktól, hogy minden elsőre, legrosszabb esetben másodjára pont úgy és pont akkor sikerül, ahogy és amikor elképzeltük (no meg ahogy annak a másiknak is sikerül instán), akkor lemaradunk arról, akik épp vagyunk abban a pillanatban, abban az életszakaszban. És lemaradnak róla a környezetünkben élők is, akiknek sokkal nagyobb szüksége van az emberségünkre, mint az elért sikereinkre.

Szóval ha te is úgy érzed, hogy nem ott tartasz, ahol “kellene” tanulásban, munkában, magánéletben, személyes készségekben…hát lassítsd be a világot magad körül! Tűzz ki célokat, tegyél értük következetesen, és hidd el, meglesz a gyümölcse! De ugyanilyen következetesen kérdezz, mondj, hallgass, játssz, merengj, kapcsolódj, engedj el! Mindezek között valahol fel-fel bukkan majd az a valaki, aki te vagy legbelül, a valódi vágyaiddal, motivációiddal és látásmódoddal. Csak ne feledd, hogy az önismeret nem végcél, hanem kiindulópont, és nem is egy egyszer s mindenkorra elsajátított készség. Mind úton vagyunk, és szükségünk van útitársakra. Nem azért, hogy legyen kivel összehasonlítsuk magunkat, hanem, hogy segíthessük egymást és hogy legyen kivel megosztani az út szépségét, annak fentjeivel és lentjeivel együtt. Ha ezt a szemléletet sikerül elsajátítanunk, azt hiszem jó esélyünk van egy elégedett, önazonos, minden ízében valódi felnőtt életre, amely nemcsak a mi egyéni boldogságukat, de közösségeink javát is szolgálja. Ki tudja, talán éppen mi fogjuk valaki másnak megteremteni a biztonságot ahhoz, hogy ’csak úgy’ az lehessen, aki!

További cikkek: