Utálni nem volt nehéz, de szeretni is lehetett az elmúlt egy évet

Az embernek van egy csodás képessége: szinte mindent és mindenkit meg tud szokni maga körül, ha nagyon akarja. Ez a tulajdonság nem velünk született, azonban tanulható, fejleszthető. Ezt szemlélteti kiválóan Győrffy Miklós újságíró példája: ha egy WC-kefét odatesznek az emberek elé, higgyük el, hogy egy idő után már senki nem fog miatta szólni. Az elején talán hangosan felszólalnak ellene, de ahogy telik az idő, ha változtatni nem tudnak rajta, akkor igyekeznek köré építeni a mindennapjaikat.

2020: az év, amihez mindenkinek van egy-két szava

A baj mindenkit érintett valamilyen formában, azonban nagyon egyedi az, ahogy megküzdünk és boldogulni próbálunk vele. Az év szava számomra mindenképp a reziliencia volt. No de, a helyzet súlyosságát meg nem tagadva, a megborulásra is okot adó történések ellenére, most mégis inkább térjünk ki arra, hogy mi volt olyan csoda jó az elmúlt csoda évben.

„Senki nem mondhatja meg, hogy hova mehetek és hova nem” – Kanye West, még jóval a járvány előtt

Bár követem a híreket, tavaly márciusban engem egész addig elkerült annak a híre, hogy milyen közel van hozzánk a járvány, amíg egy nap karanténba nem kerültünk. Hétfőn még nagy lendülettel készültem a csütörtöki vizsgatanításra. Vittem az előkészített terveket a konzultációra, amikor a folyosón már ment a megbeszélés a kollegáim között. Aznap volt a nagy gyűlés országunk megbecsült vezetői között, ami után kimondják az ítéletet. Vajon mi lesz? Hát az már akkor helyben bizonyosságot nyert, hogy vizsgázni nem fogok.

Minden hirtelen és gyorsan történt, így végül az a döntés született a családban, hogy minden körülményt figyelembe véve, maradjon mindenki ott, ahol van, ne veszélyeztessünk senkit. Nesze neked, Kanye West. Aztán nesze nekem. A lakótársaim hazamentek, nekem pedig elkezdődött az a lehengerlő két hónap, amit saját szerény személyemmel tölthettem el.

Come on inner peace, I don’t have all day

Azért nem volt az olyan szörnyű, mint ahogy elsőre tűnt. Sőt, ha megengedtetik egy tébolyodott ötlet: felírnám receptre mindenkinek, hogy töltsön egy kis időt egyedül. Mert az egy dolog, hogy sose mentem falnak attól, ha egyedül vágtam bele valamibe vagy indultam útnak, de az meg egy másik, amikor nem csak baráttal, de más emberrel se találkozol. Mert a pénztáros, heti egy alkalommal, nem számít.

Ha visszatekintek az elmúlt egy évre, akkor az egyik legfontosabb megfigyelésem, hogy sokkal jobb társasága lettem saját magamnak. Ebből pedig még egy következtetést levonok: sokkal jobb társasága lettem más embereknek. Attól a pillanattól, hogy megtanultam egyedül élni és megélni a hétköznapokat, sokkal könnyebben engedem el magam mások között, és sokkal kevesebb az elvárásom velük szemben.

Van-e élet a szabadság korlátozása után? (Étel biztosan van)

Gyors szabályokat fektettem le: nincs pizsama egész nap. Marad a reggeli rutin, és kávé után felöltözök rendesen, mint aki dolgozni készül. Ha pedig épp nem a jövő nemzedékét próbáltam online oktatni, akkor is igyekeztem hasznosan eltölteni az időt.

Főztem. Szinte mindennap. Rendesen felháborított, amikor megkérdezték, hogy de miért főzök például húslevest? Úgyis csak egyedül vagyok. Hát mert én is szeretem. Sőt, ha ez nem lenne elég, az egyszerű „kavart” tésztáktól kezdve, sajttortáig mindent sütöttem ez idő alatt. Az abszolút pofátlanság pedig az volt, hogy ezzel együtt is fogytam a karantén végére.

A zene volt a leghangosabb társaságom. Ezzel együtt minimalizáltam a szentimentális zenéket. Ezért ezer köszönet jár azoknak a férfi barátaimnak, akik az elmúlt tíz évben megalapozták a zenei ízlésemet. Így tényleg minden van a listán. Ha épp nem a Metallica adta az alapzajt, akkor Rammsteinra mostam ablakot, a Toolra lehet a legjobb palacsintát sütni, és a Korn mellett a leghatékonyabb a ruhateregetés. Amikor a lejátszási lista végül bedobott egy-egy Bagossyt, Fábián Julit vagy egyéb nyugalmas zenét, akkor felkaptam a fejem, és úgy éreztem, hogy az Úr küldte el az egyik angyalát, hogy mentse a lelkem. *kacagós fej*

Végighallgattam számos ember panaszát, hogy most már az agyukra megy a család, és karantén után minden rokoni szálat elvágnak velük, közben pedig kuncogtam, hogy „de rossz nektek”. Aztán továbbléptem az én problémáimhoz: ha telefonálás közben egy szivacs labdát kirúgok a konyhán keresztül, az erkélyen át, át a nyitott ablakon, akkor ki kell kitöltsek egy nyilatkozatot, hogy kimehessek utána? Viccet félretéve, és lerövidítve ennek az időszaknak az egyik jelentős következményét: ma már nem baj, ha nem vagyok ott mindenhol. Sőt, nem is akarok ott lenni mindenhol.

Kapcsolataink alakulása

„Barátom, mondd merre vagy?” – kérdezi a Kárpátia is. Ez pedig arra is jó, hogy mindenki a megfelelő helyre tegye magát a térképen. A barátok száma jelentősen hanyatlott. Megtudhattam, hogy ki az a barát, aki erőfeszítést is tesz annak érdekében, hogy tartsuk a kapcsolatot, kik azok, akikért egyedül én teszek, illetve kik azok, akikért igazából én sem teszek.

Nincs hiányérzetem

Amikor elküldöm a cikkeket szerkesztésre, és visszakapom őket, Kinga hozzáteszi, hogy szeretnék-e valamit mindenképp visszatenni? Általában telefonról szoktam ezeket elolvasni először, mert szinte mindig úton vagyok valamerre, így az ő szerkesztéseit telefonról nem látom. Nem tudom, mit jegyzett mellé, mit törölt ki, csak az emlékeimre hagyatkozom. Egyik ilyen alkalommal mondtam neki, hogy látom rajta a változást, de kapásból nem tudom azt mondani, hogy „ezt biztosan tudom, hogy beleírtam, és most nincs itt!” Viszont érzem, hogy így egybe van a szöveg. Ha pedig nem jön zsigerből valaminek a hiánya, az nem is volt olyan lényeges.

Bár lehet, hogy ez kicsit erős kijelentés, de hasonlót érzek a kapcsolataim változásában is. Érzékelem, hogy változás történt, de nem tudok semmi olyat mondani, amit mindenképp kérnék vissza. Sőt, sokkal több időm és energiám van azokra az emberekre, akikkel így is meg tudott maradni minden a régi felállásban. Akik nap mint nap hívtak, gyógyszert juttattak hozzám, olvasnivalót kerítettek, amikor karanténba voltam – immár másodjára, beteg státuszban.

Nem volt ez teljesen elszúrva, csak valami másra lesz jó

Olvastam, rajzoltam, írtam. Azt, hogy melyikből mennyit, változó volt, viszont valahogy kifejezésre kellett juttassam mindazt, ami a fejembe volt. Így indultak el olyan dolgok, amelyek már láthatóak, és olyanok, amelyekről egyelőre nem beszélhetek. #staytuned

Két nap aktív Covid után, a barátaim már úgy ítélték meg, hogy elég jól vagyok ahhoz, hogy elsüssék a koronás vicceiket, vagy épp bátorítsanak „Küldd már el a jelentkezésed a 20on-ba! Vagy van valami más programod? Talán menned kell valahova?” Haha, mekkora poén egy karantén kellős közepén! Az volt a jelentkezés utolsó napja, és félig még kótyagosan laptopot ragadtam, összeraktam a jelentkezésemet a 20on csapatának. Mivel itt vagyok, gondolom, kitaláljátok, hogy hogy végződött a történet.

Néhány napja megkérdezték tőlem, hogy mi az, amit tényleg szeretek csinálni, és leírattak velem öt olyan dolgot, amiben kedvemet lelem, kiteljesedek. Annak, hogy volt egy kemény évem, ahol minden egyéb mellett elgondolkozhattam saját magamon, és azon, hogy mit akarok kezdeni az életemmel, volt egy olyan hozadéka is, hogy gondolkozás nélkül le tudtam írni öt dolgot. Szóval hírtelen lett sok tennivalóm. Jól megszívattam magam.

Saját magam részéről tehát úgy tudnám összefoglalni a 2020-as évet, hogy nem volt teljesen elszúrva. Csak valami másra lesz majd jó.

További cikkek: