Azoknak, akik utálnak futni – A 21/90-es szabály tesztelése

Lássuk be, sokan már a futás gondolatától is émelyegnek. Kirázza őket a hideg, és semmiképp sem az örömtől. Vannak, akik változtatni szeretnének kondíciójuk hiányán, és vannak olyanok is, akik nem igazán foglalkoznak ezzel. Jómagam az utóbbi kategória élvonalába tartoztam cirka 22 évig, majdhogynem az arcukba nevettem azoknak, akik egy fárasztó munkanap után még felhúzták a futócipőt, hogy “kitisztuljon a fejük”. Ezt egykori futás-gyűlölőként még nem tudtam megérteni, ma már annál inkább.

A 21/90-es szabály volt a kiindulópont

Olvastam a 21/90-es szabály mágikus hatásáról, ami szerint egy új szokás bevezetése 21 napig, az életmódváltásé pedig 90 napig tart. Részletesen leírták, hogyha rá akarjuk magunkat nevelni a rendszeres olvasásra, futásra, reggeli tornára – vagy akármire -, akkor azt három héten keresztül kell rendszeresen megtennünk ahhoz, hogy utána magunktól is elkezdjük igényelni. Na már most: fizikai képtelenségnek tartottam, hogy három hét után magamtól is kedvet kapjak futni. Nehézkesen, de eldöntöttem, azért letesztelem.

A háromhetes kihívás

Három héten keresztül minden egyes nap elmentem futni. Nem volt jó, sőt nagyon nem volt jó, kiköptem a tüdőm, átkoztam az eget, káromkodtam, ha indulnom kellett, de mindenképp végig szerettem volna vinni, így hát nem csaltam. Nem csaltam, pedig az első hét nap egy böhöm nagy teher volt számomra, a poklok pokla.

Persze nem rohantam ajtóstul a házba, ügyeltem arra, hogy fokozatosan vezessek be egy olyan fizikai tevékenységet, ami 22 éven át tudatosan ignorálva volt az életemből. Apránként növeltem a távokat, és nem törődtem a sebességgel. Minden nap megcsináltam a napi adagomat, amit pár naponként növeltem – persze módjával.

A második héten viszont már mintha elkezdtem volna hiányolni a futás utáni jóleső, elégedett érzést – de ezt még magamnak sem mertem bevallani -, ami egyrészből abból fakadt, hogy legalább ma is tettem valamit az egészségem érdekében, másrészről pedig abból, hogy milyen édes is tud lenni a megdolgozott pihenés.

A harmadik hét közepe fele következett be a 180 fokos fordulat: akkor indultam el először úgy futni, hogy vártam. Pont úgy, ahogy egy jó brownie-t szoktam. Vártam, mert a szervezetem mintha azt jelezte volna – legnagyobb megdöbbenésemre -, hogy igénye van rá.

A három hét tanulságai

  • Fuss lassan! Kiderült, hogy mint sokan mások, én is rosszul kezdtem el futni: túl gyorsan. Annak ellenére, hogy a túl gyors futás az elején még nem érződik megterhelőnek, hamar kifulladást eredményez. Az életért küzdő levegőkapkodásokat negatív hatásként könyveli el az agy, így érthető az a sok negatív berögződés, ami a futással kapcsolatban kialakult. Mindegy, hogy lassan vagy gyorsan, az egy kilométer az egy kilométer, az öt pedig öt.
  • Lépd át a határodat! A határpontom átlépése után értettem meg azokat, akik azért futnak, hogy kitisztuljon az agyuk. A harmadik hét körül jöttem rá, hogy kevés alkalmasabb dolog van erre. A lassan de biztosan stratégiát alkalmazva könnyedén el lehet jutni arra a pontra, ami után a futás szinte automatikussá válik. A határpont átlépése után a mozgás kevésbé megterhelő, hiszen a test alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez, gőzmozdony üzemmódba kapcsolt át.

A határpont átlépése után a képzeleted és a zenéd veled együtt szalad, és már nem azon gondolkozol, hogy hogyan ne fulladj meg, hanem bármi máson, amit úgy érzel, még le kell meccselned magadban. Száz százalékos énidő garantálva, fuss, hogy kitisztulj! Ne feledd: az emberi test nem mechanikai, hanem biológiai motor. Ez annyit tesz, hogy a megerőltetések következtében nem elhasználódik, hanem fejlődik.

További cikkek: